Abban a pillanatban először nem az ellenséges anyóst láttam benne, hanem egy kimerült asszonyt, aki görcsösen kapaszkodik az egyetlen biztos pontjába: a fiába.

– Ilona – mondtam lágyabban –, Gergő szereti magát. Soha nem akadályoztam, hogy látogassa, hívja, segítsen. De én is része vagyok ennek a családnak. Nem cselédként, nem pénztárcaként szeretnék jelen lenni, hanem emberként, akit tisztelnek.

Aprót bólintott.

– Átgondolom – lehelte.

Kiléptem a lakásból. A testem még remegett, de már nem a dühtől. Inkább attól a halvány reménytől, hogy talán valóban változhat valami.

Otthon Gergő a konyhában ült, kávéscsészével a kezében, és maga elé meredt.

– Na? – nézett fel, amikor beléptem.

– Beszéltünk. Felnőtt módra.

– És mire jutottatok?

– Nem tudom még. Idő kell hozzá.

Felállt, odalépett hozzám, és szorosan magához ölelt.

– Sajnálom, hogy tegnap nem álltam melléd – mondta halkan. – Teljesen lefagytam.

– Tudom – bújtam a vállához. – De legközelebb ne maradj csendben, jó?

– Nem fogok – ígérte, és puszit nyomott a fejem tetejére.