– Ezt nem fogom neked elfelejteni – mondta halkan, szinte suttogva. – Soha.

– Nem is várok bocsánatot – feleltem nyugodtan. – Egyszerűen lezártam ezt a történetet.

Felálltam az asztaltól, jelezve, hogy részemről vége.

– Nem maradsz egy teára? – kérdezte váratlanul.

– Köszönöm, de mennem kell, kezdődik a munkaidőm.

Már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt.

– Réka, várj egy pillanatot!

Visszafordultam. A folyosó félhomályában állt, kissé meggörnyedve, mintha hirtelen éveket öregedett volna.

– Te tényleg azt gondolod, hogy soha nem becsültelek? – kérdezte bizonytalanul.

Vettem egy mély levegőt.

– Ilona, tíz éven át „vidéki lánynak” hívott, mert nem a belvárosban nőttem fel. Mindenkinek azt mesélte, hogy én kapaszkodtam rá Gergőre, amikor már jól ment neki. Születésnapra rendre edényeket kaptam, serpenyőket, lábasokat – mintha burkoltan azt üzenné, hogy nem vagyok elég jó háziasszony. Soroljam még?

Nem válaszolt. A tekintete elhomályosult, könny csillant benne.

– Én csak… féltem – suttogta végül. – Attól, hogy elveszítem a fiamat. Hogy majd élitek a saját életeteket, én pedig itt maradok egyedül, a múltammal.