A sorok alatt egy fénykép volt. Ilona a kanapén ült, ölében egy régi fotóalbum, benne a fiatal Gergőről készült képekkel. A szemében könny csillogott. Szinte tankönyvi jelenet.

Elolvastam egyszer. Aztán még egyszer. Harmadszor már nem is a szöveget láttam, hanem azt, amit jelentett. Ez nem búcsúlevél volt. Ez nyilvános megszégyenítés. Az enyém.

Alig telt el egy óra, a csoport felrobbant. „Ilona néni, ezt nem gondolhatja komolyan!” – írták többen. „Szükségünk van magára!” „Réka, hogy tehetted ezt?” Síró emotikonok sorakoztak egymás után.

Kiléptem a beszélgetésből, kikapcsoltam a telefonomat, és autóba ültem.

Ilona szinte azonnal ajtót nyitott, mintha számított volna rám. Az arca sápadt volt, a szeme vörös.

– Miért tette ezt? – kérdeztem már a küszöbről, a kezemben tartott telefonnal.

– Hogy végre érezd, milyen az, amikor valakit mindenki előtt kipakolnak – felelte halkan.

Beléptem, becsuktam magunk mögött az ajtót.

– Ilona, ezzel nem engem rombol. Hanem a fiát. Gergő ezt el fogja olvasni. Gondoljon bele, mit tesz vele. Ezt akarja?