Az ablak felé fordult.

– Ő már rég nem az enyém. Ti ketten egy oldalon álltok.

Közelebb mentem hozzá.

– Komolyan eladná azt a lakást, amiért annyit dolgoztak? És tényleg beköltözne egy otthonba csak azért, hogy nekem bizonyítson valamit?

Nem válaszolt.

– Rendben – mondtam végül. – Akkor most felhívok egy ingatlanost. Idejön, felméri az értéket. Aztán együtt kiválasztjuk a megfelelő intézményt. Ha már döntött.

Elővettem a telefonomat, megnyitottam a névjegyzéket.

Hirtelen felém fordult.

– Ugye nem gondolod komolyan?

– De igen. Hiszen ezt írta. Én csak segítek megvalósítani.

A kezem remegett, de a hangom nyugodt maradt.

Néhány másodpercig nézett, majd mintha kiszaladt volna belőle minden erő. Leült a fal melletti székre, és az arcát a tenyerébe temette.

– Istenem… mit művelek…

Mellé guggoltam.

– Ilona, nem kell háborúznunk. Ugyanazt az embert szeretjük. Csak másképp. Próbáljunk meg legalább nem egymás ellen küzdeni.

Felnézett rám. A szemében már nem volt dac, csak félelem és fáradtság.

– Attól rettegek, hogy egyedül maradok, Réka. És amikor félek, bántok.