Megfogtam a kezét. Hideg volt és csontos.

– Nem fog egyedül maradni. De én sem mondok le a saját méltóságomról. Tudunk ebben megegyezni?

Alig észrevehetően bólintott.

Aznap este újabb üzenet jelent meg a csoportban.

„Drágáim! Köszönöm a sok kedves szót. Elragadtattam magam. Nem költözöm sehová, és a lakást sem adom el. Csak elfáradtam, és ostobaságot írtam. Nézzétek el egy öregasszonynak. Réka jó ember, és nagyon szeretem, még ha nem is mindig mutatom ki. Ölellek benneteket.
Ilona.”

Mellékelt egy fotót is: tavalyi szilveszter. Ő piros ruhában, én a vállát átkarolva, Gergő pedig nevetve a kamerába néz. Egyszerű, valódi családi pillanat.

Gergő elolvasta, majd bejött a konyhába, ahol épp mosogattam. Szó nélkül átölelt hátulról.

– Ezt hogy csináltad? – suttogta.

– Egyszerűen nem akartam többé mindent eltűrni – feleltem. – És talán ő sem.

A következő vasárnap Ilona először érkezett hozzánk mindenféle ürügy nélkül. A híres „Prága” tortáját hozta, és egy apró dobozt.

– Ez a tiéd – nyújtotta felém. – Nem serpenyő.