A dobozban egy régi, finoman kidolgozott bross feküdt – ugyanaz, amelyet a jubileumán viselt.

– Édesanyámtól maradt rám. Szeretném, ha mostantól nálad lenne.

Ránéztem az ékszerre, majd rá.

– Köszönöm – mondtam halkan. És tíz év után először én öleltem meg őt.

Egy pillanatra megfeszült, aztán visszaölelt. Szorosan.

Nem lettünk legjobb barátnők. De család lettünk. Olyan család, ahol vannak határok, kölcsönös tisztelet, és ahol a szeretetet nem megalázással kell bizonyítani.

A brossot azóta a legfontosabb alkalmakra tűzöm fel. Emlékeztet rá, hogy néha a győzelemhez nem támadni kell – elég abbahagyni a harcot.

❦

– Nóra, drágám, miért tömted ennyire tele a hűtőt? Tegnap is mondtam, hogy azt a felvágottat ne vedd meg, tele van mindenféle adalékkal!

Nóra riadtan pattintotta fel a szemét. Néhány másodpercig csak feküdt mozdulatlanul, próbálta összerakni, hol is van. Szombat reggel, alig múlt nyolc, a saját hálószobájában. A hang pedig… a konyha felől érkezett. Gabriella hangja volt.

Hirtelen felült. Márk mellette békésen szuszogott, karjai szétterülve a takarón. Nóra magára kapta a köntösét, és sietve végigment a folyosón.

A konyhában Gabriella már teljes lendülettel tevékenykedett.