A telefonom szinte folyamatosan rezgett. Üzenetek érkeztek a vendégektől, a barátnőimtől, még Zsuzsannától is. „Réka, büszke lehetsz magadra.” „Ideje volt már, hogy valaki kimondja.” „Ilona majdnem elsírta magát a mosdóban, hallottam.” Végül lenémítottam a készüléket, és képernyővel lefelé az asztalra tettem.
Másnap reggel kezdetét vette a következő felvonás.
Ilona pontosan nyolckor hívott.
– Réka, beszélnünk kell. Gyere át hozzám. Azonnal.
Már indulásra készen álltam, kabátban, táskával a kezemben.
– Tízkor megbeszélésem van. Este megfelelne?
– Nem. Most. Ez nem kérés.
Mély levegőt vettem.
– Rendben. Egy órán belül ott vagyok.
Gergő kilépett a hálószobából, hallotta a beszélgetést.
– Elmész?
– Igen. Ideje lezárni ezt.
Láttam rajta, hogy mondana még valamit, de végül csak bólintott, és homlokon csókolt.
Ilona lakásában a megszokott illat fogadott: frissen sült tészta és a régi bútorok lakkszaga keveredett a levegőben. Most azonban köntösben nyitott ajtót, ami szokatlan volt tőle – általában ünnepélyesen kiöltözött, ha mentem.
– Gyere – mondta szárazon, és elindult befelé. Nem ölelt meg, még csak nem is köszönt külön.
A konyhaasztalon két csésze tea gőzölgött, mellettük gondosan felszeletelt piskóta várta a vendéget. Nyilván készült erre a beszélgetésre.
– Tegnap megszégyenítettél – kezdte minden bevezetés nélkül. A hangja higgadt volt, de éreztem benne a feszültséget.
– Nem én hoztam kellemetlen helyzetbe téged. Te döntöttél úgy, hogy nyilvánosan próbálsz kellemetlen helyzetbe hozni engem.
– Az én jubileumom volt!
– És az én jó hírem, az én önbecsülésem és az én pénzem is szóba került. Mindet kitetetted a kirakatba.
Összeszorította az ajkát.
– Mindig is külön utakon jártál. Azt hittem, ennyi év után megtanulod tisztelni az idősebbeket.
– A tisztelet nem egyirányú utca, Ilona. Részemről eddig sem hiányzott. A te oldaladról viszont annál inkább.
Pár másodpercig csend volt köztünk. Aztán a köntöse zsebéből előhúzott egy négyrét hajtott papírt, és elém csúsztatta.
– Nézd meg.
Kinyitottam. Egy alapítványi oldal kinyomtatott visszaigazolása volt. Az előző esti utalásom adatai: a nevem teljes formában, és az összeg – pontosan annyi, amennyibe a vacsora került.
– Azt hiszed, ezzel engem aláztál meg? – kérdezte, egyenesen a szemembe nézve. – Tévedsz, Réka. Az emberek majd azt mondják, hogy a meny sajnálta a pénzt az anyósa ünnepére, de a feltűnésre nem.
Elmosolyodtam, higgadtan, szinte gyengéden.
– Beszéljenek csak. Az a fontos, hogy mindenki látta, ki akarta vásári komédiává silányítani a családi ünnepet.
A szavai után megdermedt. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen nyílt válaszra.
– Ezt nem fogom neked elfelejteni – mondta halkan, szinte suttogva. – Soha.
– Nem is várok bocsánatot – feleltem nyugodtan. – Egyszerűen lezártam ezt a történetet.
Felálltam az asztaltól, jelezve, hogy részemről vége.
– Nem maradsz egy teára? – kérdezte váratlanul.
– Köszönöm, de mennem kell, kezdődik a munkaidőm.
Már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt.
– Réka, várj egy pillanatot!
Visszafordultam. A folyosó félhomályában állt, kissé meggörnyedve, mintha hirtelen éveket öregedett volna.