Óvatosan letettem a poharat, hogy ne látszódjon a remegésem.

– Ilona – szólaltam meg nyugodtan –, hadd adjak inkább olyan ajándékot, amit valóban értékelni fog.

Összeszűkítette a szemét. Érezte, hogy nem hátrálok meg azonnal – és ez láthatóan felkeltette az érdeklődését.

– Na, és mi lenne az?

Mosolyogtam. Azt a kimért, tárgyalásokra begyakorolt mosolyt, amit fontos megbeszélések előtt a tükörben gyakoroltam.

– Mindjárt kiderül.

Elővettem a telefonomat, megnyitottam a banki alkalmazást, és úgy fordítottam a kijelzőt, hogy ő és a vendégek is lássák.

– Tessék. Utalás az ön nevében. Pontosan akkora összeg, amennyibe ez az este került.

Ilona arca felragyogott. A vendégek felmorajlottak, néhányan még tapsoltak is.

– Látjátok? Mondtam, hogy aranyból van ez a lány!

Felemeltem a kezem, mielőtt tovább áradozhatott volna.

– Van azonban egy apró részlet – nyomtam meg a „küldés” gombot, a telefon halkan pittyent. – Nem önnek utaltam. Az összeget egy időseket támogató alapítvány kapta. Épp most gyűjtenek egy otthon felújítására. Hiszen mindig azt mondta, hogy a rászorulók segítése a legfontosabb. Most tettünk is érte. Közösen.