– Te tényleg azt gondolod, hogy soha nem becsültelek? – kérdezte bizonytalanul.

Vettem egy mély levegőt.

– Ilona, tíz éven át „vidéki lánynak” hívott, mert nem a belvárosban nőttem fel. Mindenkinek azt mesélte, hogy én kapaszkodtam rá Gergőre, amikor már jól ment neki. Születésnapra rendre edényeket kaptam, serpenyőket, lábasokat – mintha burkoltan azt üzenné, hogy nem vagyok elég jó háziasszony. Soroljam még?

Nem válaszolt. A tekintete elhomályosult, könny csillant benne.

– Én csak… féltem – suttogta végül. – Attól, hogy elveszítem a fiamat. Hogy majd élitek a saját életeteket, én pedig itt maradok egyedül, a múltammal.

Abban a pillanatban először nem az ellenséges anyóst láttam benne, hanem egy kimerült asszonyt, aki görcsösen kapaszkodik az egyetlen biztos pontjába: a fiába.

– Ilona – mondtam lágyabban –, Gergő szereti magát. Soha nem akadályoztam, hogy látogassa, hívja, segítsen. De én is része vagyok ennek a családnak. Nem cselédként, nem pénztárcaként szeretnék jelen lenni, hanem emberként, akit tisztelnek.

Aprót bólintott.

– Átgondolom – lehelte.

Kiléptem a lakásból. A testem még remegett, de már nem a dühtől. Inkább attól a halvány reménytől, hogy talán valóban változhat valami.

Otthon Gergő a konyhában ült, kávéscsészével a kezében, és maga elé meredt.

– Na? – nézett fel, amikor beléptem.

– Beszéltünk. Felnőtt módra.

– És mire jutottatok?

– Nem tudom még. Idő kell hozzá.

Felállt, odalépett hozzám, és szorosan magához ölelt.

– Sajnálom, hogy tegnap nem álltam melléd – mondta halkan. – Teljesen lefagytam.

– Tudom – bújtam a vállához. – De legközelebb ne maradj csendben, jó?

– Nem fogok – ígérte, és puszit nyomott a fejem tetejére.

Azt hittem, ezzel lezártunk mindent. Kimondtuk a határokat, tisztáztuk az álláspontokat, Gergő mellém állt. Úgy tűnt, pont került a végére. De három nappal később Ilona olyasmit tett, amire álmomban sem számítottam. És ez az egy lépés végleg felborította az addigi egyensúlyt.

Három nappal később Zsuzsanna néni hívott fel. A hangja ideges volt, szinte suttogott, mintha titkot közölne.

– Rékám, ülsz? – kérdezte.

– Nem, épp egy értekezlet szünetében állok a folyosón. Mi történt?

– Ilona írt mindenkinek. A WhatsApp-csoportba. A „Család és barátok” csoportba. Benne vagy?

– Nem – feleltem száraz torokkal. – Oda sosem hívtak meg.

– Talán jobb is. Átküldöm neked, de ne mások előtt olvasd el.

Egy perc múlva megérkezett az üzenet. Hosszú volt. Kínosan hosszú.

Bementem egy üres tárgyalóba, becsuktam az ajtót, és megnyitottam.

Ilona nyílt levelet fogalmazott „Drága szeretteim” megszólítással. Az eleje még szinte ünnepélyes volt: arról írt, hogy a jubileum után szeretné megosztani a gondolatait. Aztán a sorok egyre súlyosabbá váltak.

Azt ecsetelte, hogy egész életében a családjáért élt, hogy férje halála után egyedül nevelte fel Gergőt, mindenét neki adta, most pedig „szemtől szemben maradt az öregséggel”. Hozzátette, hogy a menye „kétségtelenül rendes lány, de más közegből jött, ezért nem mindig érzi át, milyen nehéz egy idős ember helyzete”. A bankettre tett megjegyzéséről azt írta, csupán tréfának szánta, amit félreértettek.