A teremben megfagyott a levegő.

Ilona a kijelzőre meredt, majd rám, aztán vissza a telefonra. A szeme elkerekedett. A szája kinyílt, de szavak nem jöttek.

– Hogy… mi… te… – hebegte végül.

– Ami a vacsorát illeti – fordultam az időközben közelebb lépő üzletvezetőhöz –, az, ha jól tudom, már rendezve van. A fia fizette ki. Egy hónappal ezelőtt. Igaz, Gergő?

A férjem bólintott. A hangja rekedt volt.

– Így van.

Újra Ilonára néztem.

– Tehát az én ajándékom egy jó ügy támogatása. Gergőé pedig ez a szép este. Mindenki adott valamit.

Olyan csend ereszkedett a társaságra, hogy a terem túlsó sarkából is tisztán hallatszott, ahogy egy kanál a tányérhoz koccan.

Ekkor váratlanul Zsuzsanna néni felállt. Felemelte a poharát.

– Rékára – mondta határozottan. – Egy okos, méltóságteljes feleségre…

…hanem azért is, hogy egyikünk se feledje el: egy jubileum nem lehet ürügy arra, hogy valakit megszégyenítsünk a saját családjában.

A szavai után mintha feloldódott volna a dermedtség. Először csak egy-két vendég állt fel bizonytalanul, aztán sorra követték egymást. Volt, aki zavartan, volt, aki határozott mozdulattal emelte magasba a poharát. Mindannyian rám koccintottak. Ilona eközben mozdulatlanul ült a székében, arca élénkvörösre gyúlt, tekintete ide-oda cikázott, mintha menekülőutat keresne.