Nyugodtan ránéztem.

– Boldog születésnapot, Ilona – mondtam halkan. – Kívánom, hogy legyen békés.

Abban a pillanatban világossá vált számomra: ez még csak a kezdet. Az anyósom nem az a fajta, aki szó nélkül elenged egy ilyen estét. Tudtam, hogy napokon, hónapokon, talán éveken át keresni fogja a lehetőséget a visszavágásra. De aznap este én kerültem fölénybe. És először éreztem, hogy nem vagyok többé bábu egy sakktáblán.

Aztán történt valami, ami végképp új irányba terelte az eseményeket.

Az ünnepség furcsa hangulatban zárult. A vendégek még sorban odaléptek Ilonához gratulálni, de a lelkesedés már erőltetett volt. Mosolyogtak, koccintottak, udvarias szavakat mondtak, ám a tekintetükben ott bujkált a kínos felismerés. Ilona mindvégig tartotta magát, még tréfálkozni is próbált, de észrevettem, hogy amikor a villáért nyúl, enyhén remeg a keze.

Gergővel az elsők között indultunk haza. Az autóban szinte végig csend ült közöttünk. Csak egy piros lámpánál szólalt meg, anélkül hogy rám nézett volna.