– Réka… nem gondoltam volna, hogy képes vagy erre.

Oldalra fordultam.

– Azt szeretted volna, hogy szó nélkül álljam a számlát és mosolyogjak hozzá?

– Nem így értettem… csak… azt hittem, hallgatni fogsz. Mint eddig.

Az ablakon túl finom eső permetezte a szélvédőt, a lámpák sárga fénye elmosódott foltokká vált az üvegen.

– Tíz éven át hallgattam, Gergő. Elég volt.

Otthon külön váltunk szét. Ő a dolgozószobába ment, én a konyhába, és kamillateát főztem magamnak, mert biztos voltam benne, hogy az álom ma éjjel elkerül.

A telefonom szinte folyamatosan rezgett. Üzenetek érkeztek a vendégektől, a barátnőimtől, még Zsuzsannától is. „Réka, büszke lehetsz magadra.” „Ideje volt már, hogy valaki kimondja.” „Ilona majdnem elsírta magát a mosdóban, hallottam.” Végül lenémítottam a készüléket, és képernyővel lefelé az asztalra tettem.

Másnap reggel kezdetét vette a következő felvonás.

Ilona pontosan nyolckor hívott.

– Réka, beszélnünk kell. Gyere át hozzám. Azonnal.

Már indulásra készen álltam, kabátban, táskával a kezemben.