– És az én jó hírem, az én önbecsülésem és az én pénzem is szóba került. Mindet kitetetted a kirakatba.

Összeszorította az ajkát.

– Mindig is külön utakon jártál. Azt hittem, ennyi év után megtanulod tisztelni az idősebbeket.

– A tisztelet nem egyirányú utca, Ilona. Részemről eddig sem hiányzott. A te oldaladról viszont annál inkább.

Pár másodpercig csend volt köztünk. Aztán a köntöse zsebéből előhúzott egy négyrét hajtott papírt, és elém csúsztatta.

– Nézd meg.

Kinyitottam. Egy alapítványi oldal kinyomtatott visszaigazolása volt. Az előző esti utalásom adatai: a nevem teljes formában, és az összeg – pontosan annyi, amennyibe a vacsora került.

– Azt hiszed, ezzel engem aláztál meg? – kérdezte, egyenesen a szemembe nézve. – Tévedsz, Réka. Az emberek majd azt mondják, hogy a meny sajnálta a pénzt az anyósa ünnepére, de a feltűnésre nem.

Elmosolyodtam, higgadtan, szinte gyengéden.

– Beszéljenek csak. Az a fontos, hogy mindenki látta, ki akarta vásári komédiává silányítani a családi ünnepet.

A szavai után megdermedt. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen nyílt válaszra.