Péter bólintott, anélkül hogy felnézett volna. Boglárka letett egy bögre teát, a keze enyhén remegett — a vita hatása még benne volt, de belül megnyugodott. Először nagyon sok idő óta.

Este Péter felhívta Vivient. Boglárka nem hallgatózott, csak a szomszéd szobában ült, és a beszélgetés foszlányai szűrődtek át.

— Nem, Vivi, többet nem fogunk… Mert hazudtál… Igen, anya mondta… Nem, nem Bogi a hibás, te vagy az… Nem akarok erről tovább vitatkozni. Vége.

Letette a telefont, átment Boglárkához, és leült vele szemben. Sokáig csönd volt, majd megszólalt.

— Azt mondta, elárultam őt — suttogta. — Hogy a feleségemet választottam a család helyett.

— Én vagyok a családod — válaszolta nyugodtan Boglárka. — A fiunk a családod. Vivien felnőtt nő, viselje a tetteinek a következményeit.

Péter bólintott.

— Sajnálom — mondta. — Hogy nem hittem neked azonnal. Hogy ordítottam veled.

— Elfogadom a bocsánatot — fogta meg Boglárka a kezét. — De jegyezd meg ezt az érzést, Péter. Emlékezz, milyen az, amikor annak kellene melletted állnia, aki mégis ellened fordul.