— Te mindig a legrosszabbat feltételezed! Meg sem kérdezted, nem tisztáztad semmit — vágta oda a férje.

Boglárka felállt.

— Tudod mit, Péter? Legyen. Ahogy gondolod.

Bement a hálószobába, becsukta az ajtót és leült az ágy szélére. Először érezte a házasságuk alatt, hogy Péter nem áll mellette. Ha választania kell a felesége és a családja között, mindig a családot választja.

Másnap felhívta az anyósát. Ilona néni egyenes beszédű, többnyire igazságos asszony volt. Ha valaki kimondta az igazat, ő sem köntörfalazott.

— Ilona néni, jó napot kívánok. Hogy érzi magát?

— Szervusz, Bogikám. Megvagyok valahogy. És te?

— Köszönöm, jól. Szeretnék kérdezni valamit… Vivien sokat van önöknél mostanában?

Csend.

— Miért kérdezed?

— Csak érdeklődöm.

— Bogi — komolyabbra váltott Ilona néni hangja —, Vivien nálam lakik. Már három hete.

Boglárka megdermedt.

— Náluk lakik? Úgy érti… odaköltözött?

— Igen. Azt mondta, ti Péterrel nem akartok már segíteni, úgyhogy ki kellett jönnie az albérletből. Én meg befogadtam. Hova tegyem, a lányom.

Belül minden jéghideggé vált.

— Ilona néni, mi nem tagadtuk meg a segítséget. Én külön kártyát csináltattam neki, hogy ki tudja fizetni, amire szüksége van.

A vonal túlsó végén döbbenet ült.

— Te… miféle kártyát? — kérdezte végül.

— Ételre, lakbérre, közlekedésre. Péter kérte, hogy segítsünk, én pedig beleegyeztem.

— Bogikám… — remegett meg a hangja —, ő nekem egyetlen fillért sem adott. Sem ennivalóra, sem rezsire. Nálam lakik, az én költségemen, és eszébe sem jutott felajánlani, hogy hozzájárul. Azt hittem, tényleg nincs pénze!

Boglárka lehunyta a szemét. Tehát így áll a dolog. Vivien az anyjához költözött, megúszta az albérletet, csökkentette a kiadásait, miközben Boglárka kártyájáról étteremre, ruhára és szórakozásra költekezett.

— Köszönöm, Ilona néni. Intézkedem.

— Bogi, várj. Ne gondold, hogy tudtam erről. Soha nem…

— Tudom. Ne aggódjon. Nem az ön hibája.

Boglárka letette a telefont és sokáig mozdulatlanul ült. Aztán megnyitotta a banki applikációt, megkereste Vivien kártyáját, és letiltotta. Három érintés. Kész.

— Hogyan merészeltél hozzányúlni a húgom kártyájához?! — üvöltötte Péter, a nappali közepén állva.

Boglárka nem kelt fel a kanapéról. Csak nézte — azt a férfit, akivel tíz éve élt, akitől gyerekük született, akivel közös otthont építettek. Most pedig rákiabál egy lány miatt, aki átejtetette mindannyiukat.

— Nem hagyom, hogy kihasználjanak — mondta halkan, de határozottan.

— Micsoda? — Péter szemmel láthatóan megzavarodott a választól.

— A húgod hazudott. Az anyádnál lakik, nem fizet ott semmit, és a pénzt, amit neki adtunk, szórakozásra verte el. Felhívtam Ilonát. Mindent megerősített.

Péter ajka nyílt, aztán bezárult. Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat.

— Te… felhívtad anyámat? Utánanéztél?

— Természetesen, mert te nem hittél nekem. Amikor elmondtam, hogy láttam Vivient az étteremben és a plázában, azonnal őt vetted védelembe. Nem engem.

— Ő a húgom!

— És én ki vagyok? — Boglárka felállt, a hangjában acél csengett. — A feleséged. A fiad anyja. Az, aki az elmúlt fél évet végigdolgozta, hogy eltartson minket. Te pedig ahelyett, hogy meghallgattál volna, egy lányt védtél, aki cinikusan kihasznált bennünket.