Boglárka tudta, hogy igent fog mondani. Nem azért, mert gyenge volt, hanem mert Péter ritkán kért ilyesmit, és nemet mondani a családi segítségre rossz érzés lett volna. A család az család.

— Rendben — bólintott. — Csinálok neki egy társkártyát a számlámhoz, beállítok egy felső keretet. Csak szóljon előre, ha többre van szüksége, nehogy félreértés legyen.

Péter hátulról átölelte.

— Köszi. Tényleg. Vivi hálás lesz, biztos vagyok benne.

Boglárka nem válaszolt, visszatért a hagyma aprításához. Belül viszont motoszkált egy rossz érzés, amit igyekezett elhessegetni.

Az első hónap gond nélkül telt. Boglárka olyan keretet állított be, amiből Vivien ki tudta fizetni a szerény zuglói garzonját, tudott ennivalót venni és bérlettel közlekedni. Egyszerűen, de tisztességesen.

Vivien néha köszönetet írt a családi csoportba: „Nagyon hálás vagyok, megmentettetek”, „Nem tudom, mi lenne velem nélkületek”. Péter elégedett volt, Boglárka megnyugodott. Minden a terv szerint haladt.

Aztán jött az az este a Váci utcai étteremben.