Péter elsápadt.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Azt — lépett közelebb Boglárka —, hogy ha továbbra is azokat véded, akik kihasználnak minket, nemcsak Vivien kártyáját tiltom le. A tiédet is.

— Ezt nem teheted…

— De igen. Ez az én számlám. Én keresem a pénzt. Én döntöm el, kinek és mire adom.

Péter szótlanul állt. Boglárka látta a szemében a büszkeség, a sértettség, a düh és végül a felismerés kavargását. Lassan, fájdalmasan megértette, hogy a feleségének igaza van.

— Vivien becsapott minket — folytatta Boglárka nyugodtabban. — Téged is, engem is és az anyádat is átverte. Nem arra költötte a pénzt, amire kapta. És miért engem támadtál? Én ebben a játékban többé nem veszek részt.

— Én… — Péter végigsimította az arcát. — Nem tudtam.

— Tudtad volna, ha az elejétől meghallgatsz.

A férfi lerogyott a kanapéra és lehajtotta a fejét. Boglárka továbbra is állt és felülről nézte. Nem érezte a győzelem ízét, csak fáradtságot.

— Most mit csináljak? — tört ki végül Péterből megtörten.

— Hívd fel a húgodat. Mondd meg neki, hogy vége. Kérjen bocsánatot az anyádtól, és tényleg keressen munkát, ne csak színlelje.

— És ha…

— Ha nem hajlandó — az az ő döntése. De mi többé nem finanszírozzuk ezt a cirkuszt.

Péter bólintott, anélkül hogy felnézett volna. Boglárka letett egy bögre teát, a keze enyhén remegett — a vita hatása még benne volt, de belül megnyugodott. Először nagyon sok idő óta.

Este Péter felhívta Vivient. Boglárka nem hallgatózott, csak a szomszéd szobában ült, és a beszélgetés foszlányai szűrődtek át.

— Nem, Vivi, többet nem fogunk… Mert hazudtál… Igen, anya mondta… Nem, nem Bogi a hibás, te vagy az… Nem akarok erről tovább vitatkozni. Vége.

Letette a telefont, átment Boglárkához, és leült vele szemben. Sokáig csönd volt, majd megszólalt.

— Azt mondta, elárultam őt — suttogta. — Hogy a feleségemet választottam a család helyett.

— Én vagyok a családod — válaszolta nyugodtan Boglárka. — A fiunk a családod. Vivien felnőtt nő, viselje a tetteinek a következményeit.

Péter bólintott.

— Sajnálom — mondta. — Hogy nem hittem neked azonnal. Hogy ordítottam veled.

— Elfogadom a bocsánatot — fogta meg Boglárka a kezét. — De jegyezd meg ezt az érzést, Péter. Emlékezz, milyen az, amikor annak kellene melletted állnia, aki mégis ellened fordul.

Péter megszorította az ujjait.

— Megjegyzem.

Két hét telt el. Vivien nem kért bocsánatot sem Boglárkától, sem az anyjától. Különös módon viszont hamarosan állást talált. Mintha az ingyen pénz hiánya hirtelen motivációt adott volna.

Ilona néni felhívta Boglárkát és megköszönte, hogy felnyitotta a szemét.

— Tudod, Bogikám, mindig azt hittem, csak kényeztetem. Anyai szeretetből. De rá kellett jönnöm, hogy valójában egy élősködőt engedtem a házamba.

— Sosem késő változtatni — felelte Boglárka.

Egy este, az ágyban fekve, Péter átölelte és halkan azt mondta:

— Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy hülyét csináljanak belőlem.

— Mindig melletted leszek — felelte Boglárka. — De csak addig, amíg te is mellettem állsz.

A férfi a halántékára csókolt.

— Ott leszek. Megígérem.

Boglárka hitt neki. Néha kell egy lecke, hogy az ember rádöbbenjen, mi a fontos igazán. Péter megtanulta a leckét, és úgy tűnt, le is vonta a következtetéseket.

Vivien kártyája pedig letiltva maradt. Végleg.