Aznap este, miközben Péter a focimeccset nézte, Boglárka mellé ült.

— Péter, beszélnünk kell.

— Most? — kérdezte a férfi, anélkül hogy a képernyőről felnézett volna.

— Igen. Vivienről.

Végre odafordult.

— Mi van vele?

— Láttam őt. Kétszer. Egy drága étteremben a barátnőivel, aztán a plázában, szatyrokkal megpakolva.

Péter összeráncolta a homlokát.

— Na és?

— Hogyhogy „na és”? — próbált higgadt maradni Boglárka. — Mi fizetjük az ennivalóját és a lakbérét, ő meg tízezres éttermekben ücsörög és márkás ruhákat vásárol.

— Bogi — sóhajtott Péter, mintha egy gyereknek magyarázna valami nyilvánvalót —, lehet, hogy a barátnők fizettek. Nem láttad, ki rendelte el a számlát. A vásárlás pedig… ő azt mondta, leárazás volt. Mit akarsz, hogy rongyokban járjon?

— Azt akarom, hogy ne hazudozzon.

— Nem hazudik! — csattant fel Péter. — Csak te vagy elfogult vele!

— Én? — Boglárka érezte, hogy valami belül elpattan. — Én, aki beleegyeztem a segítségbe, elfogult vagyok?

— Te mindig a legrosszabbat feltételezed! Meg sem kérdezted, nem tisztáztad semmit — vágta oda a férje.