A vonal túlsó végén döbbenet ült.

— Te… miféle kártyát? — kérdezte végül.

— Ételre, lakbérre, közlekedésre. Péter kérte, hogy segítsünk, én pedig beleegyeztem.

— Bogikám… — remegett meg a hangja —, ő nekem egyetlen fillért sem adott. Sem ennivalóra, sem rezsire. Nálam lakik, az én költségemen, és eszébe sem jutott felajánlani, hogy hozzájárul. Azt hittem, tényleg nincs pénze!

Boglárka lehunyta a szemét. Tehát így áll a dolog. Vivien az anyjához költözött, megúszta az albérletet, csökkentette a kiadásait, miközben Boglárka kártyájáról étteremre, ruhára és szórakozásra költekezett.

— Köszönöm, Ilona néni. Intézkedem.

— Bogi, várj. Ne gondold, hogy tudtam erről. Soha nem…

— Tudom. Ne aggódjon. Nem az ön hibája.

Boglárka letette a telefont és sokáig mozdulatlanul ült. Aztán megnyitotta a banki applikációt, megkereste Vivien kártyáját, és letiltotta. Három érintés. Kész.

— Hogyan merészeltél hozzányúlni a húgom kártyájához?! — üvöltötte Péter, a nappali közepén állva.

Boglárka nem kelt fel a kanapéról. Csak nézte — azt a férfit, akivel tíz éve élt, akitől gyerekük született, akivel közös otthont építettek. Most pedig rákiabál egy lány miatt, aki átejtetette mindannyiukat.