Márk sietve lenyelte a falatot, rágás nélkül, majd felpattant a székről, és odalépett hozzá. A konyhában hirtelen néma csend lett. Réka és Benedek értetlen kíváncsisággal figyelték a különös jelenetet.

– Lehet, hogy őrültségnek hangzik… – kezdte Márk akadozva, alig kapva levegőt.

– Tudom – suttogta Eszter. – Kimentem a térre.

– Késett a gépem, és mire a boltívhez értem…

– Én addigra már nem voltam ott – fejezte be helyette, és szeméből végre kibuggyantak a könnyek. De ezek most nem fájdalomból fakadtak.

Márk gyengéden megfogta a kezét, és hirtelen mozdulattal ajkához emelte. Eszter nem tudta levenni róla a szemét, mintha attól félne, hogy ha pislog, eltűnik. Igyekezett minden apró vonását magába vésni, azt az ismerősen idegen arcot.

Belül különös béke áradt szét benne. Olyan érzés volt, mintha mindketten hosszú, kimerítő futás után végre átszakították volna a célszalagot. Megérkeztek. A győzelem mámorító, csendes öröme egyszerre ölelte körül őket – közös diadalként. Ahogyan talán az életük is azzá válik majd: egyetlen, közös történetté.