Miután Eszter megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, és „nem olyan vészes a helyzet”, Réka megkönnyebbülten elsietett a konyha felé.

Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét, és erőt gyűjtött. Réka pizsamájában esetlenül festett, de nem volt választása: minden ruhája csuromvizes maradt. A nedvességtől a haja apró hullámokba ugrott, a szempillaspirál enyhén elkenődött. Ujjbegyével óvatosan letörölte a festék maradékát a szeme alól. Mély levegő… csak egy barát, semmi több. Hamarosan úgyis elmennek. Miért zaklatja fel ennyire ez az egész?

Még egy lassú belégzés, aztán elindult a konyha irányába. Márk háttal ült az asztalnál, villájával szórakozott a tányérján. Eszter szíve vadul verdesett, akár egy riadt kis madár.

– Szép estét mindenkinek – szólalt meg bizonytalanul.

– Márk, ő itt Eszter! – mutatta be Réka lelkesen.

A férfi megfordult, hogy köszönjön – és mozdulatlanná dermedt. Eszter is megkövülve állt, tekintete az övébe kapaszkodott. Azok a barna szemek… két hete minden este rájuk gondolt. Az a sötét haj, amelynek illatát képzeletben újra és újra felidézte. Egyetlen pillanatra mintha megszűnt volna az idő.