Fél nyolc felé végül összeszedte magát. Ennek semmi értelme – állapította meg józanul. Réka már bizonyára várja. Nem folytathatja ezt az esztelenséget. Taxit rendelt, és elindult a barátnőjéhez, hogy „megünnepeljék” a szakítást.

– Hidd el, többet nem fog felbukkanni az álmaidban – ölelte át Réka már az ajtóban. – Egy igazi férfi, még ha képzeletbeli is, nem hagyja el azt, akit szeret. A te boldogságod pedig még előtted van. De nem a fejedben, hanem a valóságban.

Eszter válaszolni sem tudott, mert megszólalt a csengő.

– Biztos Benedek az, otthon hagyta a kulcsát. Menj, öltözz át gyorsan, csurom víz vagy! Aztán gyere a konyhába, már mindent előkészítettem. A ruháid ott vannak az ágyon, vegyél fel tőlem pizsamát – terelgette Réka a hálószoba felé.

Eszter engedelmesen bement. Másfél órát ácsorogni a szitáló esőben valóban nem volt a legjobb ötlet. Dideregett, legszívesebben azonnal bebújt volna a takaró alá. Körbenézett a házaspár hálójában. A helyiségből áradó melegség szinte tapintható volt: a komódon családi fényképek sorakoztak, a falat egy modern, mozaikszerű portré díszítette Rékáról és Benedekről. Minden a stabilitásról és összetartozásról mesélt.

– Réka, szia! – hallatszott egy férfihang az előszobából. Nem Benedeké.

– Márk? Nahát, ez aztán a meglepetés! – csattant fel Réka örömmel.

– Ugye mondtam, hogy örülni fogsz – nevetett fel Benedek. – Szia, Rékám. Eszter megérkezett már?

– Igen, épp átöltözik, aztán jön az asztalhoz. Képzeld, fél estét az esőben töltötte – halkította le a hangját Réka, és a háló felé indult.

Eszter gyomra összerándult. Hirtelen, megmagyarázhatatlan feszültség öntötte el, mintha vizsgára készülne. Sietve húzta magára a száraz pólót. Vendégekre egyáltalán nem számított; ezt az estét csendes beszélgetésre és borozásra képzelte el, kettesben a barátnőjével.

Az ajtó felől lépteket hallott közeledni, majd Réka hangját:

– Minden rendben odabent?

Résnyire nyílt az ajtó, és Réka feje jelent meg a nyílásban.

– Na? Minden oké?

– Igen… igen, mindjárt megyek – felelte Eszter kissé rekedten. – Réka, ki érkezett?

– Ugyan, ne izgulj, Eszter! Márk az, Benedek régi barátja. Régebben itt lakott, aztán elköltözött. Teljesen normális srác, csak az a szokása, hogy váratlanul toppan be. Tényleg nem tudtam, hogy ma jön. A spontaneitás a védjegye – kuncogott halkan. – Vacsorázunk egyet, aztán ők ketten úgyis elmennek valahova beszélgetni, ez náluk hagyomány. Mi pedig maradunk, ahogy terveztük. Na, gyere már! Kibírsz fél órát velük? – kérdezte, és az arca hirtelen aggodalmassá vált.

Miután Eszter megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, és „nem olyan vészes a helyzet”, Réka megkönnyebbülten elsietett a konyha felé.

Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét, és erőt gyűjtött. Réka pizsamájában esetlenül festett, de nem volt választása: minden ruhája csuromvizes maradt. A nedvességtől a haja apró hullámokba ugrott, a szempillaspirál enyhén elkenődött. Ujjbegyével óvatosan letörölte a festék maradékát a szeme alól. Mély levegő… csak egy barát, semmi több. Hamarosan úgyis elmennek. Miért zaklatja fel ennyire ez az egész?