— Egyszer olvastam egy könyvben, még régen, hogy az álmok a valóság tükröződései – felelte Réka elgondolkodva. – Talán láttad valahol azt a fickót. Egy filmben, az utcán, bárhol. Az agyad túlterhelt a sok munkától, eltárolta az arcát, most pedig újra meg újra levetíti neked ezt az éjszakai filmet. Szerintem ideje lenne szabadságra menned.

— Lehet benne valami… de én már belefáradtam ebbe az egészbe – sóhajtott Eszter. – Olyan közöny telepszik rám napközben, hogy alig bírom lerázni. Nem tudom kiverni a fejemből. Folyton visszapörgetem az álombeli jeleneteket, és minden idegen arcban őt keresem. Emlékszem a hangjára, az illatára, arra, hogyan fogta a kezem. Annyira valóságos, mintha tényleg itt ült volna mellettem, pont úgy, ahogy most te.

A kimondott szavak után csend telepedett közéjük, és a beszélgetés súlya még sokáig ott vibrált a levegőben.

Nehéz volt beismernie, hogy harminckét évesen még mindig nem talált rá arra a kapcsolatra, amelyben igazán otthon érezhette volna magát. Akárhány férfival is hozta össze az élet, egyik sem bizonyult annak, akit keresett. Réka ezt aligha érthette. Ő és Benedek még a gimnáziumi padban szerettek egymásba; azóta két gyereket nevelnek, már kifizették a lakáshitelt, kutyát tartanak, hétvégi házat építenek, és a harmadik babát tervezgetik. Kívülről nézve tökéletes, irigylésre méltó harmónia lengte körül őket.