Még egy lassú belégzés, aztán elindult a konyha irányába. Márk háttal ült az asztalnál, villájával szórakozott a tányérján. Eszter szíve vadul verdesett, akár egy riadt kis madár.

– Szép estét mindenkinek – szólalt meg bizonytalanul.

– Márk, ő itt Eszter! – mutatta be Réka lelkesen.

A férfi megfordult, hogy köszönjön – és mozdulatlanná dermedt. Eszter is megkövülve állt, tekintete az övébe kapaszkodott. Azok a barna szemek… két hete minden este rájuk gondolt. Az a sötét haj, amelynek illatát képzeletben újra és újra felidézte. Egyetlen pillanatra mintha megszűnt volna az idő.

Márk sietve lenyelte a falatot, rágás nélkül, majd felpattant a székről, és odalépett hozzá. A konyhában hirtelen néma csend lett. Réka és Benedek értetlen kíváncsisággal figyelték a különös jelenetet.

– Lehet, hogy őrültségnek hangzik… – kezdte Márk akadozva, alig kapva levegőt.

– Tudom – suttogta Eszter. – Kimentem a térre.

– Késett a gépem, és mire a boltívhez értem…

– Én addigra már nem voltam ott – fejezte be helyette, és szeméből végre kibuggyantak a könnyek. De ezek most nem fájdalomból fakadtak.

Márk gyengéden megfogta a kezét, és hirtelen mozdulattal ajkához emelte. Eszter nem tudta levenni róla a szemét, mintha attól félne, hogy ha pislog, eltűnik. Igyekezett minden apró vonását magába vésni, azt az ismerősen idegen arcot.

Belül különös béke áradt szét benne. Olyan érzés volt, mintha mindketten hosszú, kimerítő futás után végre átszakították volna a célszalagot. Megérkeztek. A győzelem mámorító, csendes öröme egyszerre ölelte körül őket – közös diadalként. Ahogyan talán az életük is azzá válik majd: egyetlen, közös történetté.