Eszter ezzel szemben soha nem élte át azt az elsöprő, mindent felforgató szerelmet. Voltak randik, rövidebb-hosszabb próbálkozások, de valahogy mindig hamar kifulladtak. És ami a legkülönösebb: amikor véget értek, nem érzett valódi fájdalmat. Egyszerűen tudta, hogy nem az igazi. Akadt olyan férfi is, aki újévkor, a céges ünnepségen térdre ereszkedve húzott elő gyűrűt, és a kollégák előtt hangosan kijelentette, hogy komolyan gondolja vele a jövőt. A meghatódottság helyett zavar fogta el, mégis igent mondott – inkább udvariasságból, hogy ne alázza meg őt mindenki előtt. Később azonban bevallotta, hogy csak szerepet játszott. A férfi keserű kifakadása még most is visszhangzott a fülében: hogy ilyen hozzáállással öregkorára sem lesz mellette senki, még egy pohár vizet sem visz majd neki senki. Részegen tántorgott el azon az estén, és nem sokkal utána a munkahelyét is otthagyta.

„Egyedül maradsz” – mondogatta magának Eszter sokáig, míg végül eldöntötte, hogy felhagy a párkereséssel. Ha nem megy, hát másba fekteti az energiáját. Ekkor kezdődtek az álmok. Egymást követték, szinte sorozatlövésként érkeztek éjszakáról éjszakára. És ő beleszeretett valakibe, akit az elméje teremtett meg – vagy legalábbis ezt hitte.