Másnap elhívta moziba. Aztán sétáltak egyet a főtéren, majd a folyóparton… A részletek elmosódtak. Arra tisztán emlékezett, hogy Eszter bevallotta: már az iskolában is szerelmes volt belé. Megsajnálta. Az apja iszik, senkije sincs… A lány hirtelen hozzá bújt, forrón suttogott valamit, és megcsókolta.

Voltak már nőügyei, de ilyen odaadással még senki nem fordult felé. Bűntudatot nem érzett. Úgy gondolta, inkább jót tett vele, adott neki egy kis boldogságot. Ráadásul a lány is akarta. Miért is marcangolta volna magát?

Hazakísérte, búcsúzóul megcsókolta, és megígérte, hogy jelentkezik. Eszter ragyogó arccal, reménnyel telve szaladt be a kapun. Márk természetesen nem hívta fel. Két nappal később elutazott, és többé eszébe sem jutott.

— Amikor az apja megtudta, hogy Eszter gyereket vár, kitette a házból — szólalt meg az anyja. — Hozzám jött, sírva mesélt el mindent. El akarta vetetni a babát, de én nem engedtem. Itt maradt nálam.

— Miért nem szóltál nekem? Annyiszor kerestelek telefonon! És egyáltalán honnan veszed, hogy az a gyerek az enyém? — fakadt ki Márk, akiben egyszerre kavargott a düh és a sértettség.