— Eszter kérte, hogy hallgassak. Azt mondta, majd ha hazajössz, együtt mondjuk el. De te nem jöttél. Sírt, azt hajtogatta, hogy ha nem szereted, nem akar magához láncolni egy gyerekkel. Albérletbe akart költözni. Miből fizette volna? Nem engedtem el őket. Rendkívüli lány — tette hozzá az asszony, majd elhallgatott egy pillanatra.

— És ha tudtam volna? Szerinted nem mentem volna el dolgozni külföldre? Ugyanúgy kételkedtem volna, mint most — csóválta a fejét Márk.

— Várj csak. — Az anyja kiment a szobából, majd két fényképpel tért vissza. Az egyiken egy göndör hajú kisfiú mosolygott — a régi Márk. A másikon egy copfos kislány nézett a kamerába.

— Nézd meg alaposan. Nem látsz hasonlóságot?

Márk első pillantásra felismerte a párhuzamot. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a szájszeglet.

— Miért te beszélsz erről, és nem ő? — kérdezte halkan, nehezen tépve el a szemét a képektől.

— Mert a gyanakvásoddal megbántanád. Várt rád. Nem kezdett senkivel, pedig lett volna rá lehetősége bőven.

Márk hitetlenkedve nézett rá.