— El fogod mondani neki, hogy én vagyok az? — kérdezte Márk szinte visszafojtott lélegzettel.

— Ha szeretnéd, és készen állsz rá, mondd el neki te magad — felelte Eszter komolyan.

Márk számára szokatlan volt így látni őt: magabiztosan, érett nőként. Nehezen fogta fel, hogy van egy gyermekük, és hogy ő valóban apa. Ez a szó most egészen más súllyal nehezedett rá.

Az éjszaka nyugtalanul telt. Alig hunyta le a szemét; a tudat, hogy a szomszéd szobában alszik a lánya és Eszter, nem hagyta pihenni. Úgy érezte, egyetlen nap alatt kifordult a világából minden. Reggel kimerülten kelt fel. Eszter már a konyhában sürgött, zabkását főzött, és Lillával versengve kanalazták, ki végez előbb. Később sétálni indultak a parkba. Lilla középen lépkedett, egyik kezével az apját, a másikkal az anyját fogta.

„Pont úgy nézünk ki, mint egy család” — futott át Márk agyán. Aztán kijavította magát: „Nem úgy nézünk ki. Azok vagyunk.”

Gyorsan elérkezett a vasárnap este; hétfőn már dolgoznia kellett.

— Döntöttél? — kérdezte Krisztina, amikor Eszter és Lilla visszavonultak a szobába. — Ne feledd, amit mondtam. Esztert nem hagyom, hogy még egyszer megbántsd.