— Nem rajtam múlik egyedül — sóhajtott Márk. — Nekik kell eldönteniük, befogadnak-e az életükbe.

— Azért rajtad is — vágta rá az anyja. — Szeret téged. Rendezd el, amit ott hagytál magad mögött, aztán gyere vissza. Próbáljátok meg újra. Lilla miatt mindenképp.

Márk gyomra összeszorult. Vajon honnan sejti az anyja, hogy Vivien még mindig nála lakik? Most már biztos, hogy elküldi. Talán Vivien addigra magától is távozott… Eszterrel nem tudott négyszemközt beszélni az indulás előtt. Tudta, ha most kérné meg a kezét, nem hinné el neki, és visszautasítaná. Bizonyítania kell. Idővel, tettekkel. Így nyugodtnak tűnve búcsúzott el.

Amikor hazaért, saját kulcsával nyitott be. Vivien a kanapén hevert, telefonált. Azonnal megszakította a hívást, felpattant, és mosolyogva odasietett hozzá, tökéletes sminkben, mintha épp indulni készülne.

— Végre! Már annyira hiányoztál! — simult hozzá, puszit nyomott az arcára, majd csókot akart adni.

Márk finoman eltávolodott.

— Fáradt vagyok. Van valami ennivaló?

Vivien megsértődött arccal tárta szét a karját.