— És én mit csináljak? — nyújtotta el sértődötten a szavakat Vivien.

Márk maga elé képzelte, ahogy a kanapén ül, hosszú lábait keresztbe téve, rövid köntösben, telefon a kezében. A látvány, amely korábban azonnal felkavarta, most semmit sem indított el benne.

— Azt, amit akarsz — felelte hűvösen, majd bontotta a vonalat.

Az úton hazafelé végig azt képzelte, milyen lesz megérkezni. Megnyomja a csengőt, odabentről felcsendül a tompa hang, léptek közelednek, az ajtó kinyílik, az anyja felkiált örömében és kitárja a karját…

Bántotta a lelkiismeret, hogy milyen ritkán jelentkezett, és milyen kevésszer látogatta meg. Apja tizenöt éves korában halt meg. Az anyja még fiatal volt akkor, új életet is kezdhetett volna. Mi van, ha tényleg így történt? Ha most egy idegen férfi ül majd az asztalnál? Márk gyorsan elhessegette a gondolatot.

A lépcsőházban felfelé menet alig tudta visszafogni magát, hogy ne szedje kettesével a fokokat, mint régen, iskolából hazatérve. Megállt az ajtó előtt, hallgatózott. Csend. Ostobaság, nyugtatta magát, anyja fiatal, nem történhetett vele semmi. Határozottan megnyomta a csengőt.

A hang tompán szólt odabentről, de lépteket nem hallott. A zár kattanása után résnyire nyílt az ajtó. Egy nagy szemű, hét év körüli kislány nézett rá, vékony, világos copfokkal, mellkasához szorított plüssmackóval.

— Kit keres? — kérdezte komolyan.

— Szia. Van itthon felnőtt? — csúszott ki Márk száján.

A gyerek meglepetten nézett rá, és ekkor jött rá, milyen ügyetlenül fogalmazott. A kislány nyilvánvalóan elég nagynak tartotta magát ahhoz, hogy ajtót nyisson.

— Kivel szeretne beszélni? — kérdezte óvatosabban.

— Nem tanították meg, hogy idegennek nem nyitunk ajtót? — kérdezett vissza Márk.

— Azt hittem, a nagymamám jött — felelte a lány.

— A nagymamád? Ildikóra gondolsz? — lepődött meg.

— Nem „Ildikó”, hanem nagymama — javította ki sértődötten, és már húzta volna be az ajtót.

— Várj! Egyáltalán nem vagyok idegen. Ez az én otthonom is — mondta sietve, mielőtt az ajtó az orra előtt becsukódott volna.

— Nem igaz. Ez a nagymamám és a mi lakásunk anyával — vágta rá a kislány.

Ekkor a háta mögött halk kiáltás hallatszott, valami koppant, gurult a lépcsőn. Márk megfordult. Az anyja állt ott, a lépcsőfordulóban, lábánál szétszóródott almák hevertek egy kiszakadt szatyorból.

— Anya! — lépett oda hozzá, magához ölelte, és mélyen beszívta az ismerős illatot. Mindig gyöngyvirágos parfümöt használt.

— Márk… — suttogta az asszony a mellkasába.

Most döbbent rá, milyen törékeny. Nem is emlékezett, mikor ölelte át utoljára így.

— Ne sírj, itt vagyok. Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jöttem.

— Kisfiam… — húzódott hátrébb, hogy végignézzen rajta. — Mennyit változtál! Ne itt álljunk, gyere be gyorsan.

Márk összeszedte az almákat, és amikor felért, észrevette, hogy a kislány még mindig az ajtóból figyel. Anyja egy gyors mozdulattal beküldte a szobába, nehogy huzatot kapjon. A gyerek vonakodva tűnt el a lakás belsejében.

— Ki volt ez, anya? — kérdezte Márk, miközben levette a kabátját.

Az asszony különös pillantást vetett rá.