— Menjünk inkább a konyhába. Biztos éhes vagy.

— Van még borscs? — kérdezte reménykedve, és már a gondolattól is összefutott a nyál a szájában.

— Hogyne lenne. Tegnap főztem, valahogy éreztem, hogy jól jön majd.

Anyja sürgött-forgott a konyhában, edények csörömpöltek, a mikró halkan zümmögött. Néhány perc múlva gőzölgő, mélyvörös borscs került elé.

— Ez mennyei — sóhajtotta Márk, miközben jóízűen kanalazta.

— Miért nem jöttél hamarabb? — nézte őt az asszony. — Gyűrűt nem látok az ujjadon, tehát nem nősültél meg. Talán jobb is így.

Márk letette a kanalat.

— Anya… ki az a kislány? És miért mondta, hogy ő meg te itt laktok?

— …és miért hív téged nagymamának? — kérdezte végül Márk, miután félretolta az üres tányért.

— Azért, mert az vagyok — felelte az anyja nyugodtan.

— Ugyan már, milyen nagymama? Hiszen még fiatal vagy — rázta a fejét Márk. Azt akarta mondani, hogy neki nincsen gyereke, így unoka sem létezhet, de a mondat a torkán akadt.

— Ennek semmi köze a korhoz. A nagymamaság nem ránc kérdése, hanem családi szerepé — válaszolta az asszony halkan. — Gondolj vissza, kivel töltötted az idődet, amikor utoljára itthon jártál.

— Én… senkivel nem volt semmim — vágta rá Márk, majd elhallgatott.

Az emlékek lassan kúsztak elő. Másodéves egyetemista volt, amikor legutóbb hazalátogatott. A régi barátok közül senki sem tartózkodott a városban, egyedül Eszterrel futott össze, az egykori osztálytársával. Az iskolában észre sem vette a sovány, nagy szemű lányt; akkor azonban örült a társaságának. Mindig különcnek tűnt, csendesnek, szinte láthatatlannak.

Eszter édesanyja már évekkel korábban meghalt, az apja pedig az ital rabja volt. A lány sosem beszélt az otthoni dolgokról. Jó tanuló volt, visszahúzódó, és tudomása szerint még soha nem járt senkivel. Márk lelkesen mesélt neki az egyetemről, a nagyvárosi életről. Csak később kapott észbe, és kérdezte meg, ő merre tanul tovább. A kisvárosban mindössze két szakiskola működött: egy egészségügyi és egy varrodai. Arra sem emlékezett, Eszter melyikbe járt. Nem is igazán érdekelte — csak unatkozott.

Másnap elhívta moziba. Aztán sétáltak egyet a főtéren, majd a folyóparton… A részletek elmosódtak. Arra tisztán emlékezett, hogy Eszter bevallotta: már az iskolában is szerelmes volt belé. Megsajnálta. Az apja iszik, senkije sincs… A lány hirtelen hozzá bújt, forrón suttogott valamit, és megcsókolta.

Voltak már nőügyei, de ilyen odaadással még senki nem fordult felé. Bűntudatot nem érzett. Úgy gondolta, inkább jót tett vele, adott neki egy kis boldogságot. Ráadásul a lány is akarta. Miért is marcangolta volna magát?

Hazakísérte, búcsúzóul megcsókolta, és megígérte, hogy jelentkezik. Eszter ragyogó arccal, reménnyel telve szaladt be a kapun. Márk természetesen nem hívta fel. Két nappal később elutazott, és többé eszébe sem jutott.

— Amikor az apja megtudta, hogy Eszter gyereket vár, kitette a házból — szólalt meg az anyja. — Hozzám jött, sírva mesélt el mindent. El akarta vetetni a babát, de én nem engedtem. Itt maradt nálam.

— Miért nem szóltál nekem? Annyiszor kerestelek telefonon! És egyáltalán honnan veszed, hogy az a gyerek az enyém? — fakadt ki Márk, akiben egyszerre kavargott a düh és a sértettség.