— El fogod mondani neki, hogy én vagyok az? — kérdezte Márk szinte visszafojtott lélegzettel.
— Ha szeretnéd, és készen állsz rá, mondd el neki te magad — felelte Eszter komolyan.
Márk számára szokatlan volt így látni őt: magabiztosan, érett nőként. Nehezen fogta fel, hogy van egy gyermekük, és hogy ő valóban apa. Ez a szó most egészen más súllyal nehezedett rá.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Alig hunyta le a szemét; a tudat, hogy a szomszéd szobában alszik a lánya és Eszter, nem hagyta pihenni. Úgy érezte, egyetlen nap alatt kifordult a világából minden. Reggel kimerülten kelt fel. Eszter már a konyhában sürgött, zabkását főzött, és Lillával versengve kanalazták, ki végez előbb. Később sétálni indultak a parkba. Lilla középen lépkedett, egyik kezével az apját, a másikkal az anyját fogta.
„Pont úgy nézünk ki, mint egy család” — futott át Márk agyán. Aztán kijavította magát: „Nem úgy nézünk ki. Azok vagyunk.”
Gyorsan elérkezett a vasárnap este; hétfőn már dolgoznia kellett.
— Döntöttél? — kérdezte Krisztina, amikor Eszter és Lilla visszavonultak a szobába. — Ne feledd, amit mondtam. Esztert nem hagyom, hogy még egyszer megbántsd.
— Nem rajtam múlik egyedül — sóhajtott Márk. — Nekik kell eldönteniük, befogadnak-e az életükbe.
— Azért rajtad is — vágta rá az anyja. — Szeret téged. Rendezd el, amit ott hagytál magad mögött, aztán gyere vissza. Próbáljátok meg újra. Lilla miatt mindenképp.
Márk gyomra összeszorult. Vajon honnan sejti az anyja, hogy Vivien még mindig nála lakik? Most már biztos, hogy elküldi. Talán Vivien addigra magától is távozott… Eszterrel nem tudott négyszemközt beszélni az indulás előtt. Tudta, ha most kérné meg a kezét, nem hinné el neki, és visszautasítaná. Bizonyítania kell. Idővel, tettekkel. Így nyugodtnak tűnve búcsúzott el.
Amikor hazaért, saját kulcsával nyitott be. Vivien a kanapén hevert, telefonált. Azonnal megszakította a hívást, felpattant, és mosolyogva odasietett hozzá, tökéletes sminkben, mintha épp indulni készülne.
— Végre! Már annyira hiányoztál! — simult hozzá, puszit nyomott az arcára, majd csókot akart adni.
Márk finoman eltávolodott.
— Fáradt vagyok. Van valami ennivaló?
Vivien megsértődött arccal tárta szét a karját.
— Nem tudtam, hogy ma jössz. Nem főztem. Rendeljek valamit?
— Nem kell — felelte kurtán.
Kiment az előszobába, majd visszatért a bőrönddel, és ledobta a kanapéra.
— Utazunk valahová? — csillant fel Vivien szeme.
— Te igen. Hazamész. Hamarosan ideköltözik a lányom és az anyja.
Vivien arca elsápadt.
— Lányod van?
— Kezdj pakolni. Nem szeretném az utcára hajigálni a holmidat.
— Hát te aztán… Én mindent megtettem érted!
— Mit pontosan? Főztél? Rendben tartottad a lakást? — hangja hideg volt. — Amikor visszajövök, ne legyél itt.
Sarkon fordult. Egy papucs suhant el mellette, és tompán csapódott a falnak, de nem nézett vissza.
A sarki boltban vett egy doboz cigarettát. Évek óta nem gyújtott rá, most mégis szüksége volt rá, hogy lecsillapodjon. A padon ülve látta, ahogy egy taxi áll meg a ház előtt. Vivien bőrönddel szállt be. Márk elnyomta a csikket, és visszament a lakásba.
Alaposan körülnézett. Tudta, egy sértett nő képes meglepetéseket hagyni maga után. A kanapé mögött talált egy fehérneműt. Nem töprengett, véletlen vagy szándékos emlék-e. Összeszedett minden apróságot, amit Vivien hátrahagyott, még a fürdőszobában talált néhány hosszú, sötét hajszálat is. Mindent a szemetesbe dobott, majd levitte a kukába.
Igaza volt az anyjának. Eszterrel újra kell építeniük mindent. Van egy közös gyermekük. Időre lesz szükségük, türelemre, és főleg bizonyítékokra, hogy megbízhat benne. Eszter már nem az a naiv, szerelmes lány. Egy hét múlva ismét hazautazik, és megpróbálja rábeszélni, hogy költözzenek hozzá. Amikor Eszter mosolya eszébe jutott, melegség járta át.
Ideje felnőni — gondolta. Családja van. Gyermeke. És ennél nincs fontosabb.
„És tudjátok mit? Teljes bolond voltam. Elszúrtam a saját boldogságomat. Soha ne halogassatok azzal, hogy ‘majd talán’. Csak a most létezik. És azok az emberek, akik mellettetek állnak. Ne féljetek megtenni, amit kell.” — Balázs.