Végül egy gyáva megoldást választott: hazautazik a hétvégére a szülővárosába, hogy kiszellőztesse a fejét, és talán a távolság majd mindent elrendez. Abban reménykedett, Vivien magától is belátja, és továbbáll. Ajándékokat vett az anyjának, majd az állomásról felhívta a lányt, közölve, hogy pár napra hazamegy, és egyelőre nem tudja, mikor tér vissza.

— És én mit csináljak? — nyújtotta el sértődötten a szavakat Vivien.

Márk maga elé képzelte, ahogy a kanapén ül, hosszú lábait keresztbe téve, rövid köntösben, telefon a kezében. A látvány, amely korábban azonnal felkavarta, most semmit sem indított el benne.

— Azt, amit akarsz — felelte hűvösen, majd bontotta a vonalat.

Az úton hazafelé végig azt képzelte, milyen lesz megérkezni. Megnyomja a csengőt, odabentről felcsendül a tompa hang, léptek közelednek, az ajtó kinyílik, az anyja felkiált örömében és kitárja a karját…

Bántotta a lelkiismeret, hogy milyen ritkán jelentkezett, és milyen kevésszer látogatta meg. Apja tizenöt éves korában halt meg. Az anyja még fiatal volt akkor, új életet is kezdhetett volna. Mi van, ha tényleg így történt? Ha most egy idegen férfi ül majd az asztalnál? Márk gyorsan elhessegette a gondolatot.