A lépcsőházban felfelé menet alig tudta visszafogni magát, hogy ne szedje kettesével a fokokat, mint régen, iskolából hazatérve. Megállt az ajtó előtt, hallgatózott. Csend. Ostobaság, nyugtatta magát, anyja fiatal, nem történhetett vele semmi. Határozottan megnyomta a csengőt.

A hang tompán szólt odabentről, de lépteket nem hallott. A zár kattanása után résnyire nyílt az ajtó. Egy nagy szemű, hét év körüli kislány nézett rá, vékony, világos copfokkal, mellkasához szorított plüssmackóval.

— Kit keres? — kérdezte komolyan.

— Szia. Van itthon felnőtt? — csúszott ki Márk száján.

A gyerek meglepetten nézett rá, és ekkor jött rá, milyen ügyetlenül fogalmazott. A kislány nyilvánvalóan elég nagynak tartotta magát ahhoz, hogy ajtót nyisson.

— Kivel szeretne beszélni? — kérdezte óvatosabban.

— Nem tanították meg, hogy idegennek nem nyitunk ajtót? — kérdezett vissza Márk.

— Azt hittem, a nagymamám jött — felelte a lány.

— A nagymamád? Ildikóra gondolsz? — lepődött meg.

— Nem „Ildikó”, hanem nagymama — javította ki sértődötten, és már húzta volna be az ajtót.