— Várj! Egyáltalán nem vagyok idegen. Ez az én otthonom is — mondta sietve, mielőtt az ajtó az orra előtt becsukódott volna.

— Nem igaz. Ez a nagymamám és a mi lakásunk anyával — vágta rá a kislány.

Ekkor a háta mögött halk kiáltás hallatszott, valami koppant, gurult a lépcsőn. Márk megfordult. Az anyja állt ott, a lépcsőfordulóban, lábánál szétszóródott almák hevertek egy kiszakadt szatyorból.

— Anya! — lépett oda hozzá, magához ölelte, és mélyen beszívta az ismerős illatot. Mindig gyöngyvirágos parfümöt használt.

— Márk… — suttogta az asszony a mellkasába.

Most döbbent rá, milyen törékeny. Nem is emlékezett, mikor ölelte át utoljára így.

— Ne sírj, itt vagyok. Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jöttem.

— Kisfiam… — húzódott hátrébb, hogy végignézzen rajta. — Mennyit változtál! Ne itt álljunk, gyere be gyorsan.

Márk összeszedte az almákat, és amikor felért, észrevette, hogy a kislány még mindig az ajtóból figyel. Anyja egy gyors mozdulattal beküldte a szobába, nehogy huzatot kapjon. A gyerek vonakodva tűnt el a lakás belsejében.