— Ki volt ez, anya? — kérdezte Márk, miközben levette a kabátját.

Az asszony különös pillantást vetett rá.

— Menjünk inkább a konyhába. Biztos éhes vagy.

— Van még borscs? — kérdezte reménykedve, és már a gondolattól is összefutott a nyál a szájában.

— Hogyne lenne. Tegnap főztem, valahogy éreztem, hogy jól jön majd.

Anyja sürgött-forgott a konyhában, edények csörömpöltek, a mikró halkan zümmögött. Néhány perc múlva gőzölgő, mélyvörös borscs került elé.

— Ez mennyei — sóhajtotta Márk, miközben jóízűen kanalazta.

— Miért nem jöttél hamarabb? — nézte őt az asszony. — Gyűrűt nem látok az ujjadon, tehát nem nősültél meg. Talán jobb is így.

Márk letette a kanalat.

— Anya… ki az a kislány? És miért mondta, hogy ő meg te itt laktok?

— …és miért hív téged nagymamának? — kérdezte végül Márk, miután félretolta az üres tányért.

— Azért, mert az vagyok — felelte az anyja nyugodtan.

— Ugyan már, milyen nagymama? Hiszen még fiatal vagy — rázta a fejét Márk. Azt akarta mondani, hogy neki nincsen gyereke, így unoka sem létezhet, de a mondat a torkán akadt.