Két héttel később hivatalosan is benyújtotta a keresetet. Az idézéseket kézbesítették, és még aznap megszólalt a telefonja.

– Vivien, tényleg perre viszed ezt? – kérdezte Gergő idegesen. – Hiszen rokonok vagyunk.

– A rokonság nem mentesít a tisztelet alól – felelte nyugodtan. – A család nem jelenthet betolakodást és rombolást.

– Nem akartunk rosszat! Csak nem gondoltuk át!

– Akkor majd most lesz időd átgondolni – válaszolta. – Vagy önként utaltok. Huszonháromezer forint az anyagi kár, plusz ötvenezer az erkölcsi sérelem.

– Ez őrület! Mire fel?

– Arra, amit a házamban műveltetek. És arra is, hogy „rokoni segítség” címszóval megpróbáltad elszipkázni az ügyfeleimet.

– Az nem bűncselekmény!

– Ezt majd a bíróság eldönti – mondta higgadtan, és bontotta a vonalat.

A hónap végére megérkezett az összeg a számlájára. Vivien új edényeket vásárolt, kifestette a falakat, és klímát szereltetett a hálószobába. Saját magának. Nem vendégek kedvéért.

A nyaraló ismét biztos bevételt termelt, nyugodt keretek között. És a rokonságból azóta senki nem próbált „kedvezményes pihenést” kiharcolni.

Vivien megtanulta: a legfontosabb, amit meg kell védenie, az a saját méltósága és a határai.

– Na és most mi lesz, Lilla? Hazakullogsz anyádhoz Szegedre? A pályaudvaron húzod meg magad, vagy rögtön kiveszel egy ágyat valami lepukkant albérletben? – Márk a tollával hadonászott, miközben odafirkantotta a nevét a papírok aljára. Úgy festett, mintha rajongónak osztogatna autogramot, nem pedig a válási iratokra tenné rá az aláírását.

Eszter némán figyelte. Saját higgadtsága jobban meglepte, mint a férfi gúnyos hangja. Egy hónappal korábban ezek a szavak darabokra törték volna benne mindazt, amit még házasságnak hitt.