– Ne haragudj – morogta zavartan. – Tegnap este kicsit sok volt… még mindig remeg a kezem.

Vivien szó nélkül a kezébe nyomta a seprűt. A díszes készletből való csésze volt az. Két nap alatt a második.

Gergő közben törölközővel a nyakában lépett ki a fürdőből.
– Ugyan, ne csináljunk ügyet belőle! A törött pohár szerencsét hoz – vigyorgott. – Viszont a meleg víz villámgyorsan elfogy. Nagyobb bojlert kéne beszerelni.

– A bojler tökéletesen működik – felelte higgadtan Vivien. – Egyszerűen most többen használjátok.

– De mi visszatérő vendégek vagyunk – jelentette ki a testvére magabiztosan. – Igazodnod kellene hozzánk!

Vivien a kávéfőző mellett állt, és arra gondolt, milyen más volt itt minden néhány héttel korábban. A konyha az ő menedéke volt. Most pedig úgy érezte, mintha egy idegen panzió alkalmazottja lenne a saját házában.

– Vivike – toppant be Réka egy papírlappal a kezében –, mi lesz a reggeli? Összeírtam egy kis menüt: palacsinta, rántotta, frissen facsart narancslé, saláta…

– És ki készíti el mindezt? – kérdezte szárazon.

– Hát te! – nézett rá őszinte csodálkozással Réka. – Ez nem része a szolgáltatásnak?

Vivien az órára pillantott. Kilenc óra. Máskor ilyenkor csendben kortyolgatta a kávéját. Most hat ember ellátását várták tőle.

– Figyeljetek – mondta végül határozottan. – A hűtő tele van. Főzzetek magatoknak, amit szeretnétek.

– Tessék?! – csattant fel Gergő. – Fizetünk, nem? Akkor mégis miért?

– A szállásért – válaszolta nyugodtan. – Sem étterem, sem kiszolgálás nem szerepelt a megállapodásban.

– Miféle megállapodásról beszélsz? – háborgott Márk. – Család vagyunk!

– Akkor talán pénzről se legyen szó – vont vállat Vivien. – Lakjatok itt, ahogy régen. Ingyen.

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe Réka. – Te mondtad, hogy fizetünk. Most már hivatalosan vendégek vagyunk.

Vivien leült az asztalhoz, és végre töltött magának egy csésze kávét. A logikájuk egyszerű volt: ha fizetnek, jár nekik minden. Csakhogy a pénzt egyelőre sehol sem látta.

– Egyébként – tette hozzá Gergő lazán –, meséltem a haveroknak a házról. Nagyon tetszik nekik. Jönnének két családdal, gyerekekkel együtt.

– Hány gyerekről beszélünk? – kérdezte Vivien, már előre sejtve a választ.

– Nem sok… négy-öt körül.

Vivien maga elé képzelte a kertet és a nappalit egy ilyen látogatás után.

– Gergő, ez nem napközi.

– Ugyan már! A gyerekek feldobják a hangulatot – nevetett. – És ők rendesen fizetnének!

Rendesen… Vivien kételkedett. Valószínűbbnek tartotta, hogy megint jönne a „szinte rokonok vagyunk” szöveg és az alkudozás.

– Előbb a ti számlátokat rendezzük – mondta higgadtan. – Mennyivel tartoztok eddig?

– Miért, mennyivel? Hiszen csak tegnapelőtt érkeztünk!

– Ma vasárnap van. Két éjszaka. Az árlistám szerint tizenötezer forint.

– Mennyi?! – hördült fel Márk döbbenten.

– Ne viccelj már, Réka – csattant fel. – Ez rablás!

– Ez a hivatalos díjszabásom – felelte Vivien higgadtan. – Minden vendégre ugyanaz vonatkozik.

– De mi nem „minden vendég” vagyunk! Család vagyunk!

– Rendben – bólintott Vivien. – Akkor legyen családi kedvezmény. Ötven százalék. Így hétezer-ötszáz forint.