– Az is rengeteg! – sopánkodott Réka. – Ennyi pénzünk nincs is…

– Akkor miért mondtátok, hogy fizettek? – kérdezte szárazon.

– Azt hittük, jelképes összegre gondolsz… – motyogta Gergő. – Egy-két ezerre, legfeljebb.

Egy-két ezer. A széttört vázáért. A tönkretett serpenyőért. A kosztengerért, amit maguk után hagytak. Az éjszakai dohányzásért az erkélyen.

– Nem – zárta le Vivien. – Hétezer-ötszáz. Vagy kerestek másik szállást.

A vendégek egymásra néztek, mintha tőle várnák a megoldást.

– Lera… vagyis Vivien, te nem ilyen voltál – próbálkozott Gergő. – Régen szívből éltél. Most meg csak a pénz számít.

– És az rendben van, hogy tönkreteszitek a házamat? Az a „szívből élés”?

– A család fontosabb, mint a pénz!

– Akkor mostantól ne tekintsetek családnak – felelte nyugodtan. – Csomagoljatok, és menjetek.

– Hogy beszélhetsz így velünk? – háborodott fel Réka. – Hiszen rokonok vagyunk!

– Azok voltunk. Addig, amíg nem gondoltátok azt, hogy a rokonság feljogosít tiszteletlenségre.

Vivien bement a hálószobába, kulcsra zárta az ajtót, és elővette a telefonját. Néhány csöngés után felvették.

– Balázs? Vivien vagyok. Sürgősen szükségem lenne tanácsra. Igen, még ma.

Mielőtt elindult volna az ügyvédhez, leült a laptop elé, és megnyitotta az e-mailjeit. Az ügyfelek üzenetei között gyorsan megtalálta azt, amit keresett: Levente, a visszatérő bérlő írt neki, aki évek óta minden nyáron nála töltötte a szabadságát.

„Vivien, valaki felajánlotta, hogy közvetlenül tőle bérelhetem ki a házat, kedvezményes áron. Azt állítja, a rokonod. Valóban így van?”

Akkor azt válaszolta, hogy semmiféle ilyen megállapodásról nincs tudomása. Most viszont minden összeállt. Gergő nemcsak ingyen lakott nála, hanem még a vendégeit is próbálta elszipkázni, a „családi kapcsolat” mögé bújva.

Amikor Balázs irodájából visszaért, már közel járt az öt óra. A konyhából hangos beszélgetés szűrődött ki; láthatóan még mindig ott tanyáztak, és épp őt tárgyalták ki.

– …teljesen elszállt magától – hallatszott Réka hangja.

– …csak a pénz érdekli, elfelejtette, honnan jött – tette hozzá Gergő.

Vivien átöltözött, copfba fogta a haját, és előkészítette az iratokat. Aztán határozott léptekkel belépett a konyhába.

– Most komolyan beszélek – mondta nyugodt, de kemény hangon. – Fizettek, és elmentek. Vagy bíróságra viszem az ügyet a károk miatt.

– Tessék?! – kiáltott fel Gergő. – Perelni akarsz minket?

– A törött vázáért, a tönkretett serpenyőért, az okozott károkért, és azért is, mert beavatkoztál az üzleti ügyeimbe – sorolta Vivien. – Két óra múlva újra találkozom az ügyvédemmel. Mire visszaérek, azt szeretném, ha a ház üres lenne.

– Vivien, ezt nem gondolhatod komolyan! – csapkodta a levegőt Gergő ingerülten. – Miféle bíróság? Egy ilyen apróság miatt?

– Nem apróságról van szó – felelte higgadtan Vivien. – Hanem tiszteletlenségről. Önkényeskedésről. Arról a hangnemről, amit megengedtetek magatoknak. És mellékesen a váza értéke húszezer forint volt.

– Nem direkt történt… – próbálkozott Réka bizonytalanul. – Egyszerű baleset volt.

– A kár attól még kár marad – zárta le a vitát. – És azt valakinek meg kell térítenie.