Vivien az órára pillantott. Kilenc óra. Máskor ilyenkor csendben kortyolgatta a kávéját. Most hat ember ellátását várták tőle.

– Figyeljetek – mondta végül határozottan. – A hűtő tele van. Főzzetek magatoknak, amit szeretnétek.

– Tessék?! – csattant fel Gergő. – Fizetünk, nem? Akkor mégis miért?

– A szállásért – válaszolta nyugodtan. – Sem étterem, sem kiszolgálás nem szerepelt a megállapodásban.

– Miféle megállapodásról beszélsz? – háborgott Márk. – Család vagyunk!

– Akkor talán pénzről se legyen szó – vont vállat Vivien. – Lakjatok itt, ahogy régen. Ingyen.

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe Réka. – Te mondtad, hogy fizetünk. Most már hivatalosan vendégek vagyunk.

Vivien leült az asztalhoz, és végre töltött magának egy csésze kávét. A logikájuk egyszerű volt: ha fizetnek, jár nekik minden. Csakhogy a pénzt egyelőre sehol sem látta.

– Egyébként – tette hozzá Gergő lazán –, meséltem a haveroknak a házról. Nagyon tetszik nekik. Jönnének két családdal, gyerekekkel együtt.

– Hány gyerekről beszélünk? – kérdezte Vivien, már előre sejtve a választ.