— Drága Eszterem! Kinga vagyok. Hogy vagy, kicsim? Márkkal nagyon aggódunk érted… Szegény fiam teljesen összeomlott. Nem alszik, alig eszik, csak sír. Borzasztó állapotban van — csöpögött a mézes-mázos hang a vonal túlsó végéről.

— Hallgatom, Kinga — felelte Eszter hűvösen.

— Ugyan már, te okos, felnőtt nő vagy. Nem lehetne ezt szépen, nyugodtan átbeszélni? Igaz, nem szóltunk azonnal a lakásról. De nem rossz szándékból! Meglepetésnek szántuk! Jó, talán nem egészen annak… De Márk félt a reakciódtól. Tudta, hogy elsőre talán nem értenéd meg. Csak gondoskodni akart rólam, egy idős asszonyról! Az anyja vagyok, az egész életemet rááldoztam, mindent feladtam érte. Nem érdemlem meg, hogy öregkoromra legyen egy saját kis otthonom? Nem akartam a terhetekre lenni nektek…

Eszter hangja most már jeges volt.

— Először is, Kinga, ez nem arról szól, hogy „nem szóltak időben”. Ez évekig tartó, módszeres hazugság és jelentős összegek rendszeres kivonása a közös költségvetésből. Másodszor, a „gondoskodás” nem azt jelenti, hogy önnek új bundát vesz, miközben én egy elnyűtt kabátban járok. Nem azt jelenti, hogy a közös nyaralásunkat is lemondja bizonyos „befizetésekre” hivatkozva.