– Hol lehet? – kérdezte már pánikba esve.

– Nyugodj meg, biztosan előkerül. Te hívd fel az osztályfőnökét és a barátnőit, én értesítem a rendőrséget – felelte Gergő.

Amikor a férfi hazaért, Eszterből kitört a feszültség.

– Minden a te hibád! Te tetted tönkre az egészet! Gyűlöllek! – zokogta, és ököllel verte Gergő mellkasát. Aztán lerántotta a fogasról a kabátját.

– Hová indulsz? Már sötét van. A rendőrök keresik Lillát, meg fogják találni – próbálta visszatartani, és kivette kezéből a kabátot.

– Nem bírok itt ülni ölbe tett kézzel!

– És ha közben hazajön, de senki nincs itthon? – kérdezett vissza higgadtabban. – Szedd össze magad.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Eszter szíve kihagyott egy ütemet, és az ajtóhoz rohant, abban a reményben, hogy Lilla áll ott. De Márk érkezett.

Eszter roskadtan ült le a kis puffra, és kitört belőle a sírás.

– Miért jöttél? Még nem gyógyultál meg teljesen – mondta Gergő a fiúnak. – Maradj anyával. Én bemegyek a rendőrségre. Ha bármi van, hívjatok.

Az általános iskolában nem engedték, hogy a gyerekek telefont vigyenek magukkal az órákra. Eszter korábban gondolkodott rajta, hogy helymeghatározós eszközt tesz Lilla táskájába, de végül nem tette – hiszen Márk szinte mindig mellette volt. Most keserűen bánta ezt a döntést.