Az idő vánszorgott. Eszter türelme elfogyott, a kétségbeesés szinte felemésztette, amikor végre megszólalt a telefon. Gergő hívta: megtalálták Lillát, és már viszik is haza.

Kiderült, hogy Lilla iskola után el akart menni a bátyjához, ám rossz irányba fordult a házak között, és egyre távolabb sodródott az otthonuktól. Közben besötétedett. Végül betért egy kisboltba, ahol az eladó felfigyelt a kísérő nélküli kislányra.

Amikor megtudta, hogy eltévedt, megkérdezte, fel tudja-e hívni a szüleit. Lilla elmondta, hogy az iskolába nem vihet telefont, és fejből nem tud egyetlen számot sem.

– A címedet legalább tudod? – érdeklődött az eladó.

Lilla bólintott.

– Rendben, hamarosan zárunk, utána hazakísérlek. Addig maradj itt mellettem – mondta kedvesen.

Útközben egy járőrrel találkoztak, aki rögtön felismerte a helyzetet. Ilyen későn ritkán látni egyedül kóborló gyereket az utcán.

Amikor Lilla belépett az ajtón, Eszter úgy ölelte magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. Nem szidta meg. Meleg vacsorát adott neki, megfürdette, és lefektette. A kislány azonban hajthatatlan volt: csak akkor volt hajlandó ágyba bújni, ha Márk is mellette marad.