– Minden nap átjönnék. Lilláért is elmennék az iskolába…

– Erről nem nyitunk vitát. Elárult minket.

– Én akkor is hozzá mennék. Visszajárnék, ígérem.

– És én? – kérdezte Eszter elcsukló hangon.

– Értem… – morogta Márk, és indulni készült.

– Várj. Lilla marad velem. Te pedig használhatod egyedül a szobátokat. Így megfelel? – tette hozzá gyorsan, engedékenyebben.

A fiú vállat vont, és szó nélkül visszavonult.

Eszter akkor döbbent rá, mennyire megváltozott a fia. Felnőtt benne valami. Több csendre, saját térre vágyott, és talán férfitársaságra is.

Másnap Eszter felhívta Gergőt, és dühösen rátámadt.

– A tartásdíjat akarod megspórolni? Ezért beszéled rá Márkot, hogy hozzád költözzön? Hogy akkor majd felezünk, és nem kell fizetned? Ne mérgezd ellenem!

– Nem erről van szó – válaszolta Gergő nyugodtan. – Márk nagyfiú. Most talán könnyebb neki velem. Engedd meg, hogy kipróbálja. Ha nem működik, visszajön. A pénzt pedig ugyanúgy utalom.

– Gyűlöllek – suttogta Eszter, majd bontotta a vonalat, és a kanapéra dobta a telefont.

Hosszú vívódás után végül mégis beleegyezett. Márk az iskolából minden nap átment hozzájuk. Együtt vacsoráztak, segített Lillának a leckében.

– Hogy érzed magad? – kérdezte tőle Eszter esténként.

– Jól. Apa segít matekból, most már csak ötöseim vannak – felelte büszkén.

Lilla árnyékként követte a bátyját.

– Már sötét van, elkísérlek. Vagy… nem maradsz itt ma? – kérdezte Eszter reménykedve.

Márk ilyenkor mindig nemet mondott.

Nem lakott messze, alig két megállónyira. Eszter elkísérte a házig, ahol Gergő bérelt lakást, majd hazafelé menet némán sírt, és a régi, szűk kis lakásuk jutott eszébe, ahol valaha boldogok voltak.

Karácsony után, az év vége előtt nem sokkal Márk lebetegedett, több napig nem ment iskolába. Eszter telefonon adott tanácsokat, mit adjanak a torkára, hogyan csillapítsák a lázát. Mégis nyugtalan maradt, de nem volt bátorsága átmenni.

Másnap, amikor a fiú…

…másnap, amikor a fiú végre jobban lett volna, Eszter munkából hazatérve szokatlan csendet talált a lakásban. A villanyok nem égtek, és Lilla sem volt sehol. A bejárat mellett nem hevert az iskolatáskája, ami azt jelentette, hogy haza sem érkezett az órák után.

Eszter gyomra görcsbe rándult. Azonnal hívta Gergőt, majd Márkot is, de egyikük sem tudott Lilláról.

– Hol lehet? – kérdezte már pánikba esve.

– Nyugodj meg, biztosan előkerül. Te hívd fel az osztályfőnökét és a barátnőit, én értesítem a rendőrséget – felelte Gergő.

Amikor a férfi hazaért, Eszterből kitört a feszültség.

– Minden a te hibád! Te tetted tönkre az egészet! Gyűlöllek! – zokogta, és ököllel verte Gergő mellkasát. Aztán lerántotta a fogasról a kabátját.

– Hová indulsz? Már sötét van. A rendőrök keresik Lillát, meg fogják találni – próbálta visszatartani, és kivette kezéből a kabátot.

– Nem bírok itt ülni ölbe tett kézzel!

– És ha közben hazajön, de senki nincs itthon? – kérdezett vissza higgadtabban. – Szedd össze magad.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Eszter szíve kihagyott egy ütemet, és az ajtóhoz rohant, abban a reményben, hogy Lilla áll ott. De Márk érkezett.