A telefonom szinte percenként rezgett. Márk hívott újra és újra, de nem vettem fel. Idő kellett. El kellett döntenem, képes vagyok‑e tovább tűrni a megaláztatásokat abban a halvány reményben, hogy egyszer majd felnő a szerepéhez.

A harmadik napon autó zaja törte meg a csendet. Kiléptem a tornácra. Márk szállt ki, kimerültnek és tanácstalannak látszott.

– Dóra, meddig tart még ez? Gyere haza.

– Nem sértődtem meg – feleltem nyugodtan. – Gondolkodom.

– Min?

– Rajtunk. Pontosabban azon, hogy van‑e egyáltalán „mi”. Mert amit most látok, az inkább te és az édesanyád, én pedig valahol a háttérben, mint fizetetlen alkalmazott.

– Túlzásba esel. Anya csak aggódik.

– Érted aggódik. Én számára mindig idegen maradok, aki nem elég jó a fiához.

Márk leült a lépcsőre, és a kezébe temette az arcát.

– Mit vársz tőlem? Hogy összevesszek vele?

– Azt várom, hogy férjként viselkedj. Hogy a közös családunkat védd, ne bújj vissza az anyád árnyékába.

– Nem hagyhatom magára – mondta csüggedten. – Egyedül nevelt fel.

– Nem arra kérlek, hogy hagyd magára. Csak arra, hogy döntsd el, ki az első az életedben. A feleséged vagy az édesanyád?