– Lehetne ezt rugalmasabban kezelni. Nem kell rögtön végletekben gondolkodni.

– Három éve „rugalmasan” kezelem – feleltem fáradtan. – Mindig én engedek, és közben egyre több az elvárás. Most csendre van szükségem. Egyedül akarok lenni, hogy átgondoljam, merre tovább.

– És én? – kérdezte halkan.

Ránéztem. Harminckét éves férfi állt előttem, de a tekintetében ugyanaz a bizonytalan fiú bujkált, aki attól retteg, hogy csalódást okoz az anyjának.

– Te maradj itt Gabriellával. Nélkülem is boldogultatok eddig, ezután is menni fog.

Az út a vidéki házig négy órán át tartott. A busz ablakán túl mezők és erdősávok suhantak el, a város zaja lassan eltűnt mögöttem. Ahogy nőtt a távolság, úgy lett könnyebb a mellkasom. Mintha valami láthatatlan súlytól szabadultam volna meg kilométerről kilométerre.

A ház csenddel és a régi fa illatával fogadott. Négy éve, a nagymamám halála óta senki sem lakott benne, mégis rendben maradt – a szomszédok tartották szemmel, ahogy ígérték. Kinyitottam az ablakokat, hogy friss levegő járja át a szobákat. A pincéből előhoztam az ott hagyott befőtteket, begyújtottam a kályhába. Estére a falak újra életre keltek, melegség költözött a terekbe. A verandán ültem egy bögre teával, hallgattam az alkonyi madarakat, és hosszú idő óta először éreztem azt, hogy valóban otthon vagyok.