Hosszú csend következett. A tekintete a távolba révedt, majd halkan megszólalt:

– Anyu mindent feláldozott értem. Nem fordíthatok neki hátat.

– Nekem viszont hátat tudsz? – kérdeztem csendesen.

– Te ezt nem értheted…

– Dehogynem. Pontosan értem. Menj vissza, Márk. Hozzá.

– Válni akarsz? – kérdezte riadtan.

– Mondd, ez valóban házasság volt? Vagy inkább egy hármas szövetség, ahol mindig Gabriella döntött?

Késő délután indult vissza. Nem próbált marasztalni, nem ígért változást. Csak beült az autóba, és elhajtott a poros úton. Sokáig néztem a távolodó járművet, majd lassan visszaléptem a házba. Furcsa módon nyugalom telepedett rám, mintha egy régóta húzódó döntés végre megszületett volna bennem.

A lelkem mélyén meglepő csend honolt. Nem volt bennem dühkitörés, sem drámai összeomlás – a döntés egyszerűen megérett, magától, mint amikor a gyümölcs végre leválik az ágról.

A következő hetekben teljesen beletemetkeztem a munkába a ház körül. Lekentem a kerítést friss festékkel, felástam a kertet, és átnéztem nagymamám régi dobozait a padláson. Minden tárgyhoz emlék tapadt. A szomszédok is mellém álltak: Hajnalka palántákat hozott, Gergő pedig megjavította a kertkaput, ami már régóta akadozott. Nem faggattak, nem ítélkeztek – egyszerűen csak elfogadtak. Jólesett ez a fajta természetesség.