Sajnálom azt a lányt. Ugyanazt az utat fogja végigjárni, amelyet én. Tűr majd, reménykedik, várja, hogy egyszer minden más lesz. Hogy a férje felnő, az anyósa pedig megenyhül. De vannak emberek, akik nem változnak. Mindig találnak valakit, aki hajlandó elviselni őket, és éveken át élősködnek rajta.

Hálás vagyok magamnak, hogy kiléptem ebből az ördögi körből. Egyedül élek, igen – de nem érzem magam magányosnak. Van otthonom, munkám, barátaim. Van méltóságom és döntési szabadságom. Ez többet ér minden olyan családi látszatnál, amely megalázásra és irányításra épül.

Tegnap egy fiatal almafát ültettem az udvaron. Vékony törzse van, apró, zsenge levelekkel. A szomszéd szerint öt év múlva már termést hoz. Várok majd rá türelemmel. Most már van időm. A saját időm, amelyről én dönthetek – nem más akarata.

Néha, éjszakánként eszembe jut Márk. Nem vággyal vagy keserűséggel, inkább csendes szomorúsággal az elvesztegetett évek miatt. Lehettünk volna boldogok, ha ő minket választ, nem az anyja szoknyáját. De mindenki maga dönt. Ő az anyját választotta. Én pedig önmagamat.

És tudod mit? Jól döntöttem.