A legfájóbb azonban a gyermektelenségünk volt számára. Minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen rá: szerinte „üres ág” vagyok, és egy igazi nő már rég szült volna. Elcipelt javasasszonyokhoz, különféle főzeteket itatott velem, amelyektől felfordult a gyomrom. Ha tiltakoztam, azzal vádolt, hogy szándékosan nem akarok gyereket, nehogy túlságosan kötődjek a családhoz.

– Kimegyek a nyaralóba – szólaltam meg végül, és félretoltam a tányért. – Megnézem, milyen állapotban van.

– Szó sem lehet róla! – pattant fel Gabriella. – Előbb a papírokat kell rendeznünk!

– Ez az én tulajdonom – válaszoltam higgadtan. – Jogom van dönteni róla.

– Jogod, az van! – csapott az asztalra. – De kötelezettségeid is akadnak! Három éve itt élsz a nyakamon!

– Dolgozom, és beszállok a közös költségekbe – emlékeztettem.

– Az a pár fillér? A rezsire többet költök!

Ez egyszerűen nem volt igaz. A fizetésem felét a háztartásra adtam, én vásároltam be, fizettem az internetet és a telefonszámlát is. De vele szemben a tények sosem számítottak – a szemében mindig csak teher maradtam.

Ekkor Márk lépett be a konyhába, már indulásra készen.

– Anya, talán elég lenne – mondta bizonytalanul. – Dórának igaza van, az az öröksége.

Gabriella lassan felé fordult, arca megkeményedett, mintha árulást látna a saját fia szavaiban. A levegő egy pillanat alatt megfagyott körülöttünk.

– Most már az ő pártját fogod? – csattant fel Gabriella, a hangja éles volt, mint az üveg. – Elfelejtetted, ki nevelt fel? Ki virrasztott melletted, amikor lázas voltál?

– Anya, ennek semmi köze a nyaralóhoz… – próbálta csillapítani Márk.

– Dehogynem! Minden összefügg mindennel! – emelte fel a hangját egyre jobban. – Ha valóban szeret téged, akkor nem titkol előled semmit, hanem megosztja, amije van! Ha pedig ragaszkodik hozzá, az csak azt jelenti, hogy már a távozásán gondolkodik! Hát nem látod?

Lassan feltápászkodtam az asztaltól. Úgy éreztem, ha még egy percig ott maradok, megfulladok a kimondatlan vádaktól.

– Elmegyek a házhoz. Szükségem van egy kis időre, hogy tisztán lássak.

– Dóra, várj! – Márk utánam nyúlt, de finoman kibontakoztam a kezéből.

– Hadd menjen! – kiáltotta utánam Gabriella. – Ha ennyire menni akar, maradjon is ott! Nem fogok kígyót dédelgetni a saját otthonomban!

Negyedóra sem kellett, és a táskám készen állt. Belekerültek az iratok, néhány váltás ruha, meg a laptopom, hogy dolgozni tudjak. Márk a hálószoba ajtajában állt, és némán figyelte, ahogy összepakolok.

– Komolyan elmész egy ilyen ostobaság miatt? – kérdezte végül.

– Ostobaság? – fordultam felé hitetlenkedve. – Az édesanyád azt várja, hogy a nagymamám házát a nevedre írassam. Szerinted ez jelentéktelen dolog?

– Lehetne ezt rugalmasabban kezelni. Nem kell rögtön végletekben gondolkodni.

– Három éve „rugalmasan” kezelem – feleltem fáradtan. – Mindig én engedek, és közben egyre több az elvárás. Most csendre van szükségem. Egyedül akarok lenni, hogy átgondoljam, merre tovább.

– És én? – kérdezte halkan.

Ránéztem. Harminckét éves férfi állt előttem, de a tekintetében ugyanaz a bizonytalan fiú bujkált, aki attól retteg, hogy csalódást okoz az anyjának.