Forrni kezdett bennem az indulat. Három éve viselem el a folytonos kritikát, az állandó ellenőrzést, a soha véget nem érő szemrehányásokat. Három éve főzök, takarítok, mosok az egész családra, miközben teljes állásban dolgozom. Most pedig kapzsisággal vádolnak egy omladozó, régi ház miatt.

– Gabriella, a nagymamám hagyatékáról nem tartozom elszámolással önnek – mondtam a lehető legnyugodtabban, bár a kezem remegett.

– Nem tartozol? – Lépett egyet felém, szinte fölém magasodva. – De az én házamban élni azt tudsz? Az én dolgaimat használni azt igen? Akkor jól figyelj: vagy Márk nevére íratod azt a házat, vagy összepakolsz és elmész. Te döntesz!

Dermedt csend telepedett a szobára. A férjemre néztem, várva, hogy végre mellém álljon, megvédjen, helyre tegye az anyját. De Márk lehajtotta a fejét, és a takaró mintáját kezdte bámulni. Ez a hallgatás mélyebben sebezett, mint bármilyen sértés.

– Márk teljes joggal követelheti – folytatta Gabriella, a fia némaságát beleegyezésnek véve. – Ő az egyetlen férfi a családban, ő tart el benneteket. Te pedig ki vagy? Jöttment! Három éve itt élsz, és még gyereket sem tudsz szülni!