Amikor visszamentem a hálóba, Gabriella már nem volt ott. Márk az ágy szélén ült, a telefonjába mélyedve, mintha az lenne a legfontosabb a világon.

– Dóra, muszáj mindig felbosszantanod? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. – Elmondhattad volna neki a nyaralót.

– Én bosszantom fel? – kérdeztem hitetlenkedve. – Az édesanyád beront a hálószobánkba, átkutatja a dolgainkat, sérteget, és szerinted én provokálom?

– Csak aggódik értem – felelte fáradtan. – Egyébként is, miért ne lehetne a házat közös névre íratni? Nem nagy ügy.

Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy nem egy érett férfi ül előttem, hanem egy harmincéves fiú, aki képtelen elszakadni az anyjától. Évek óta abban bíztam, hogy idővel felnő a feladathoz, kiáll mellettem, és a saját családját védi. De hiába vártam.

A konyhából csörömpölés hallatszott; Gabriella látványosan csapkodta az edényeket. Amikor beléptem, megvető pillantással mért végig.

– Kész a reggeli. Egyél, amíg meleg – mondta hűvösen. – Bár a helyedben még vizet sem adnék egy ilyen menynek.