Leültem az asztalhoz. A zabkása túlságosan sós volt – pontosan tudtam, hogy szándékosan. Ez volt a kedvenc módszere, ha jelezni akarta az elégedetlenségét. Gépként kanalaztam, ízek nélkül, és azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig.

Az esküvőnk után Gabriella barátságosnak tűnt. Kedvesen fogadott, azt mondta, mindig is lányra vágyott. A gondok akkor kezdődtek, amikor hozzá költöztünk. Az albérletünk messze esett az új munkahelyemtől, az ő háza viszont jó környéken állt. „Lakjatok itt átmenetileg, aztán vesztek saját otthont” – biztatott. Az „átmenetileg” végül három évre nyúlt.

Ahogy teltek a hónapok, egyre szorosabb lett az ellenőrzés. Átnézte, mit vásárolok, beleolvasott az üzeneteimbe, amikor zuhanyoztam, jelenetet rendezett, ha pár perccel később értem haza. Márk mindezt látta, mégis inkább hallgatott. „Tűrj egy kicsit, értünk teszi” – ismételgette.

A legfájóbb azonban a gyermektelenségünk volt számára. Minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen rá: szerinte „üres ág” vagyok, és egy igazi nő már rég szült volna. Elcipelt javasasszonyokhoz, különféle főzeteket itatott velem, amelyektől felfordult a gyomrom. Ha tiltakoztam, azzal vádolt, hogy szándékosan nem akarok gyereket, nehogy túlságosan kötődjek a családhoz.