– Kimegyek a nyaralóba – szólaltam meg végül, és félretoltam a tányért. – Megnézem, milyen állapotban van.

– Szó sem lehet róla! – pattant fel Gabriella. – Előbb a papírokat kell rendeznünk!

– Ez az én tulajdonom – válaszoltam higgadtan. – Jogom van dönteni róla.

– Jogod, az van! – csapott az asztalra. – De kötelezettségeid is akadnak! Három éve itt élsz a nyakamon!

– Dolgozom, és beszállok a közös költségekbe – emlékeztettem.

– Az a pár fillér? A rezsire többet költök!

Ez egyszerűen nem volt igaz. A fizetésem felét a háztartásra adtam, én vásároltam be, fizettem az internetet és a telefonszámlát is. De vele szemben a tények sosem számítottak – a szemében mindig csak teher maradtam.

Ekkor Márk lépett be a konyhába, már indulásra készen.

– Anya, talán elég lenne – mondta bizonytalanul. – Dórának igaza van, az az öröksége.

Gabriella lassan felé fordult, arca megkeményedett, mintha árulást látna a saját fia szavaiban. A levegő egy pillanat alatt megfagyott körülöttünk.

– Most már az ő pártját fogod? – csattant fel Gabriella, a hangja éles volt, mint az üveg. – Elfelejtetted, ki nevelt fel? Ki virrasztott melletted, amikor lázas voltál?