December 31-én este hétkor a lakás ünnepi fényben úszott. A díszek csillogtak, a pezsgők behűtve várták az éjfélt. Elsőként Eszter és Lilla érkezett, és hármasban elvégezték az utolsó simításokat.

– A borítékok a helyükön vannak? – suttogta Eszter.

– Minden tányér alatt lapul egy – bólintott Nóra. – A torta?

– A hűtőben. Biztos vagy a szövegben?

– Teljes mértékben. Hol van Gábor?

– A hálóban, már fél órája a nyakkendők fölött tanakodik.

– Ideges – jegyezte meg Lilla. – Nem is csoda.

Hamarosan megszólalt a csengő, majd még egyszer és újra. Megérkeztek a kollégák, barátok, szomszédok. A lakás megtelt beszélgetéssel, nevetéssel, poharak koccanásával.

– Ugye Renáta is jön? – kérdezte Nóra hangosan a nappali közepén, mintha csak érdeklődne.

Gábor majdnem megfulladt a pezsgőtől.
– Miféle Renáta?

– A munkatársad. Mondtam, hogy mindenkit meghívtam.

– Én… nem tudom. Lehet, hogy dolga akadt…

– Ugyan. Írt, hogy feltétlenül itt lesz – felelte Nóra könnyedén.

Fél tizenegykor Márk beüzemelte a karaoke-rendszert. Gábor látványosan kerülte a mikrofont, de Nóra nem hagyta annyiban.

– Édesem, énekelj nekem valamit. A mi dalunkat, emlékszel?

– Melyik dalunkat? – kérdezte idegesen.

– A „Minden érted”, Balázstól…

– Azt. Hiszen annyira szereted – felelte Nóra ártatlan arccal.

– Én? – Gábor hangja egy pillanatra elcsuklott.

– Persze. Sokszor hallottam, ahogy a zuhany alatt dúdolod – tette hozzá mosolyogva. – Főleg a… fontos prezentációk után.

A társaság néhány tagja zavartan összenézett. Gábor homlokán apró verítékcseppek jelentek meg.

Fél tizenkettőkor Nóra a nappali közepére lépett, és megkocogtatta a pezsgőspoharát.

– Drága barátaink! Arra kérlek benneteket, nézzetek be a tányérotok alá. Egy-egy borítékot rejtettem oda nektek – újévi jókívánságokkal.

A vendégek kíváncsian nyúltak a borítékokért. Gábor arca hamuszürkévé vált, amikor kihúzta a sajátját. Nem jókívánság lapult benne, hanem fényképek: ő és Renáta egy elegáns étteremben, a belváros különböző pontjain, meghitt közelségben. A képeket Diána láthatóan gondosan szerkesztette, hogy még beszédesebbek legyenek.

– És most – folytatta Nóra nyugodt hangon –, következzen az ünnepi vetítés!

A falon egymás után villantak fel a fotók. Képernyőfotók üzenetváltásokról, éttermi számlák másolatai, dátumokkal és időpontokkal. A bizonyítékok könyörtelenül sorjáztak.

– Szeretnél valamit hozzáfűzni, kedvesem? – fordult Nóra a férjéhez. – Különösen érdekelnének azok a „kiemelten fontos prezentációk”.

Dermedt csend telepedett a szobára. Gábor tátogott, mint egy partra vetett hal, de hang nem jött ki a torkán.

– És hogy teljes legyen az este: érkezik a torta! – jelentette be Lilla.

Az asztalra egy hatalmas tortát tettek, rajta felirat: „Boldog új évet! És boldog új életet, Gábor!”

23:55-öt mutatott az óra, amikor Gábor végre megszólalt.

– Nóra… mindent meg tudok magyarázni…

– Biztos vagyok benne – bólintott higgadtan. – Mindig találsz magyarázatot. De most nincs rá szükség. Már rég összeállt a kép.

– Sajnálom…

– Pontosan mit? A hazugságokat? A tisztelet hiányát? Vagy azt, hogy ennyire ostobának néztél?