– Szeretlek…

– Tényleg? És Renáta hova illik ebbe a vallomásba?

– Hiba volt…

– Nem, Gábor. A hiba véletlen. Te viszont minden egyes nap tudatosan döntöttél.

Éjfélkor megszólaltak a harangok. Nóra felemelte a pezsgőspoharát.

– Boldog új évet mindenkinek! Azt mondják, amilyen az év első pillanata, olyan lesz a folytatás is. Én ezért az őszinteséget választottam. Álarcok és színjáték nélkül.

Aztán Gábor szemébe nézett.

– Beadom a válókeresetet. Tekintsd ezt az újévi ajándékomnak… kettőnknek.

A vendégek némán figyelték a jelenetet. Volt, aki részvéttel csóválta a fejét, mások elismerően bólintottak.

– Ezt nem teheted… – próbálkozott Gábor.

– Dehogynem. Sőt, hálás is vagyok neked – felelte Nóra. – Megtanítottál arra, hogy becsüljem magam. Rávilágítottál, mennyit érek, és mire nem vagyok hajlandó. Hazugságban élni biztosan nem.

Az ablakhoz sétált. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, a város ünnepi fényekben ragyogott. Eszter mellé lépett, és csendesen átölelte.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Igen – mosolyodott el Nóra. – Furcsa, de… könnyűnek érzem magam. Mintha lekerült volna rólam egy súly.

Hajnal felé a vendégek sorra elköszöntek. Gábor végül a szüleihez ment, mivel nem maradt egyetlen épkézláb érve sem. A lakás elcsendesedett. A pezsgőspoharak félig telve álltak, az ünnepi vacsora maradékai az asztalon hevertek.

Nóra a karácsonyfa elé lépett, és lassan lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét. Egy pillanatig nézte, majd a dobozba tette.

– Boldog új évet, Nóra – suttogta. – Kezdődjön valami egészen más.

A horizonton halvány derengés jelezte az új esztendő első reggelét. Egy évét, amely már most másnak ígérkezett, mint az előző. És hosszú idő óta először Nóra valóban várta, mit hoz számára a jövő.