— Véletlenül találkoztam Balázzsal… — kezdte akadozva. — Rossz állapotban voltam. Összezavarodtam. A régi érzések… fellángoltak. Hibáztam.

Gábor szeme elkerekedett.

— Azt akarod mondani, hogy Márk apja az unokatestvérem? Az a szerencsétlen…?

Eszter némán bólintott. Gábor fejében mintha ezernyi kalapács kopogott volna egyszerre.

Alig tudta felfogni a hallottakat, amikor újabb felismerés hasított belé.

— Várj csak… és Nóra? Dóra?

Eszter hangja alig volt több suttogásnál.

— Ők is tőle vannak.

Eszter hangja remegett, amikor folytatta:

— Annyira vágytál a második gyerekre… Úgy éreztem, nincs más lehetőségem. Ez volt az egyetlen út.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd halkan hozzátette:

— De ezúttal nem természetes módon történt. Fizettem neki, hogy hallgasson.

A szavak súlya ránehezedett a levegőre.

— Amikor részegen balesetet szenvedett és meghalt… megkönnyebbültem. Tudtam, hogy rajtunk kívül senki nem ismeri az igazságot a gyerekek születéséről.

Dermesztő csönd telepedett a szobára.

Gábor végül megtörte a hallgatást.

— A gyerekeknek ebből egy szót sem — mondta fojtott hangon. — Időre van szükségem.

A következő két napot egy szállodában töltötte. Márknak csak annyit mondott, hogy sürgősen el kellett utaznia egy közeli városba, mert egy régi barátja hívta. Nem akart senkivel beszélni. Egyedüllétre volt szüksége, hogy rendet tegyen a fejében.

Egész életében mindent előre megtervezett. Most pedig egyik pillanatról a másikra omlott össze az a jövőkép, amelyet hosszú évek alatt épített fel.

Valójában két lehetőség körvonalazódott előtte.

Az egyik: feltárni az igazságot Nóra, Dóra és Márk előtt. De mi következne ezután? Hogyan nézne a szemükbe? Hogyan élne tovább velük úgy, hogy kiderül: nem ő a vér szerinti apjuk, és az anyjuk egész életükben titkolózott?

A másik: mindent változatlanul hagyni, mintha a DNS-vizsgálatok soha nem is léteztek volna.

Csakhogy ezzel hallgatólagosan részesévé válna Eszter hazugságának. Tudna-e így tükörbe nézni?

Két nap múltán hazatért, nehogy a gyerekek gyanút fogjanak. Döntés azonban még mindig nem született benne. Eszter kerülte a tekintetét, igyekezett láthatatlanná válni a saját otthonában. Egy hónap telt el így, feszült csendben, mígnem az asszony idegei felmondták a szolgálatot.

— Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot — tört ki belőle. — Kérlek, mondd meg, mire jutottál. Ez a várakozás felemészt.

Könnyek gyűltek a szemébe.

— Ha úgy döntesz, elmegyek anyához. Csak ne büntess tovább ezzel a hallgatással.

Gábor sokáig nézte, majd halkan megkérdezte:

— Miért nem mondtad el, hogy nem lehet gyerekem?

Eszter fájdalmasan sóhajtott.

— Nem akartam, hogy összetörjön az önbecsülésed. Féltem, hogy magadat hibáztatnád, és belepusztulnál a szégyenbe. Lehet, hogy tévedtem… de akkor úgy éreztem, ez az egyetlen helyes döntés.

Gábor válaszolni sem tudott, amikor megszólalt a telefonja. Az ügyvéd kereste.

— Jó napot, Gábor — hallatszott a vonal túlsó végéről. — Elnézést a zavarásért, de tudnom kellene, hogyan folytassam. Átnézi a dokumentumokat? És mi legyen a DNS-eredményekkel?

Gábor nagyot sóhajtott.

— Minden marad a tervek szerint. Holnap bemegyek és átnézem az iratokat. A DNS-teszteket viszont tekintse semmisnek. Nem kerülnek bele az anyagba.

Nem hagyott teret vitának, bontotta a hívást.

Eszter könnyes szemmel figyelte.

— A gyerekek nem tudnak meg semmit — fordult felé Gábor. — Ők az én gyerekeim. Nem papírok határozzák meg, ki az apa.

Közelebb lépett hozzá.

— Próbáljuk meg elölről. Tiszta lappal. Hazugság nélkül. Talán még helyrehozható.

Lehajolt, és gyengéden megcsókolta Eszter sós könnyektől nedves arcát.