– Túlélni túléljük – sóhajtott nagyot a férfi. – Mi már annyi mindent kibírtunk együtt. De attól még fáj. Érted? Rosszul esik.

– Ne gyötörd magad – ölelte át Lilla a vállát. – Engedd el…

Márk kibontakozott az ölelésből, és felpattant a kanapéról. Idegesen járkálni kezdett a szobában.

– Tudod, ez mit jelent? – fakadt ki. – Mindenki kihátrál mögülünk! Kerülnek minket, mintha valami fertőző bajunk lenne!

Gergő még hagyján. Unokatestvérek vagyunk, sosem voltunk igazán szoros kapcsolatban. A nagynéném is mindig tartotta a három lépés távolságot anyámtól.

De az édesanyám? A saját húgom? Ők a legközelebbi családom!

– Márk, az életben előfordulnak ilyen helyzetek – próbálta csillapítani Lilla.

– Ilyen helyzetek? – csattant fel a férfi, és hirtelen megállt. – Hogy a testvérem nem hív meg a második gyereke keresztelőjére?

Mindenkit meghívott! Még azokat az egykori osztálytársait is, akikkel háromévente egyszer beszél! Csak engem nem.

Márk a homlokát dörzsölte, mintha így tisztábban látna.

– És anya? Azt mondta, nem ünnepli meg a hatvanötödik születésnapját. Aztán amikor odamentünk felköszönteni, zárt ajtó fogadott.